Vetés és Aratás, 1980 (13. évfolyam, 1-3. szám)
1980 / 2. szám
a gyülekezetek sorsa, lelki-szellemi állapota. Nem a maga üdvösségével volt elfoglalva, hanem mások gyógyulásával, javával. A hálátlanság a pogányság jellemzője a Római levél 1. fejezete alapján. A bálványimádó kész áldozattal kiengesztelni bálványistenét, de hálaadásról szó sincs. A hivő embert a hálaadásnak kell jellemeznie, különösen az önzetlen, a másokért való hálaadásnak. A görög szó szó szerinti jelentése: jól-önülni. Pál szíve megtelt örömmel, amikor olvasói hitének és szeretetének valódiságáról hallott. Figyeljük meg Pál imádságát a szentekért (17. verstől). Nem azt kéri Istentől, hogy őrizze meg őket a veszélyes úton, óvja minden szerencsétlenségtől, hanem hogy „a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és kinyilatkoztatás Szellemét", vagyis hogy vigye be őket dicsőségének teljességébe. Már a megszólítás is elüt a mi szokásos imádságainktól, hát még a tartalma! „A mi Urunk Jézus Krisztus Istene“ megszólítás egyedülálló az újszövetségi Írásokban. Az Efézusi levélben található másik imádságában is hasonló gondolatok jutnak kifejezésre (3, 14—21). Annak az Istenére gondol, Aki itt a földön teljes megaláztatásban járt, de szívét mindig Istenéhez és Atyjához emelte. Istentől való függőségben járt, mert eledele az Ő akaratának teljesítése volt (Jn 6, 38). Ez az Isten meglátta ezt az engedelmességet, megalázkodást és felette magasra emelte Öt. Ez az Isten a dicsőség Atyja (16. vers). Ez a kifejezés Pál mondanivalójának a veleje. Az igaz, hogy minden dicsőség Tőle jön, de itt a fő hangsúly az Atyán van. Atya pedig csak úgy lehet valaki, ha fia vagy fiai, gyermekei vannak. Égi Atyánk megajándékozta a Fiút dicsőséggel (Jn 17, 5) és most a fiúságban adja ezt tovább a fiáknak. Erre azonban alkalmassá kell tenni a bűn által megrontott, tönkretett embert, mert különben a disznók elé vetett gyöngy lenne az ő dicsősége. Ezt meg is teszi, erre ő a garancia. Alkalmassá tesz dicsőségének a szemlélésére, sőt még arra is, hogy annak hordozói, továbbadói legyünk. A Zsid 1,3-ban azt olvassuk, hogy az Úr Jézus „Isten dicsőségének a kisugárzása". Ezek leszünk mi is. Erre sóvárog a teremtett világ, ezért várja Isten fiainak a megjelenését (Róm 8, 19). Jogosan teszi fel a kérdést az Ige a megváltott embereknek: „Milyen szentül és kegyesen kell nektek élnetek, akik várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét?" (2Pét 3, 11-12), azt a napot, amikor akadálytalanul hordozhatjátok ezt a dicsőséget. Pál a dolgok legmélyére hatol mindenben a Gyülekezettel kapcsolatban. Emlékezzünk most Róm 6,4-re: „Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által.“ Állhatna itt az is, hogy az Ö ereje, hatalma által. Itt azonban újra a dicsőség Atyja áll előttünk, aki minket is úgy fog feltámasztani, mint Krisztust. Mély, isteni összefüggések ezek. M. S. A komolyság ellentéte A komolyságnak nem a vidámság az ellentéte, hanem a léhaság. A komolyság lehet vidám. Koporsó mellett nevethetnek a játszó gyerekek; keresztre felfuthat a rózsa, és a csatamező felett táncolhatnak a lepkék. Nincs is más igazi vidámság, csak az, amely az élet komolyságából születik. A komolyságnak igazi ellentéte a léhaság, a felületesség, a kicsinyesség. A kicsinyesség legrikítóbb képe az önzés, mert az önző ember a világon a legkisebb dolgot tartja legnagyobbnak és legfontosabbnak: önmagát. Akár nevet, akár sír ez a lelkűiét, egyképpen életellenes. A cinizmus édes testvére a pesszimizmusnak, mert egyik sem tudja, mi az áhítat és mi a bizalom. — (Ravasz László: „Legyen világosság“ c. könyvéből.) 41
