Vetés és Aratás, 1980 (13. évfolyam, 1-3. szám)
1980 / 2. szám
Egy költő vallomása Költészet! Költő! Ezek a szavak az egész mindenséget betöltő fontosságúvá nőttek előttem, amikor tizennyolc éves koromban (lemondtam arról, hogy erőművész legyek és) belevetettem magam a költészet világába. Hirtelen támadt ez az igény bennen, valamiféle belső indítás váltotta ki. Habzsoltam a verseket, a szavak varázsénak bűvölete megragadott, egy új világ tárult fel előttem. Nagy költőegyéniségek rajzolódtak elém, akik egy ideális szép élet partjairól hoztak üzenetet. Hozzájuk tartozónak, közülük valónak éreztem magam. Én is ilyen messzi fények hírhozója, ilyen emelt homlokú álmodó, egyszóval költő akartam lenni. A belém szorult élet az önkifejezés medrét kereste. Sok küszködés, elbizonytalanodás jellemezte ezt a keresést. A valóságot akartam megragadni, de észre kellett vennem, hogy minden kifolyik a kezemből hasonlóan azokhoz, akik talán nagyjai a költészetnek. Szépen írtak örömről, fájdalomról, az emberi lélek nagy, kozmikus szorongásairól, és mindezt a költői nyelv zenéjével varázsolták himnuszokká, hőskölteményekké, vagy a mezők, a rétek és a csobogó patakok lírai zsongásává. Gyönyörűséges és magával ragadó, kápráztató és felemelő volt ez, de nem volt fenntartó ereje. Felvitt és visszaejtett, s a visszahullás egyre fájdalmasabb volt. A biztos válasz után vágyó kérdések sokasága röppent fel és mint szárnyszegett madarak halomba hullottak vissza. A születés és halál közötti évek lázadó miértjei ostromolták bennem az elveszített eget. A kérdések átokkarókká egyenesedve dárdáztak vissza rám és reménytelenül, menthetetlenül földhöz szögeztek. A vergődés versbe tolult bennem: Hát ez minden dolgok rendje, ez a vaksi véletlen élet? Ma még van, holnap nincs kímélet, s halomra dől óráink rendje? Hát minden csak véletlen itten? Véletlen föld és véletlen ég, véletlen anya, véletlen vég, s valahol egy véletlen Isten? Istentől jött senkik vagyunk, Isten képére szabott mások, Isten van és mi meghalunk? Egy darabig csak futunk itten, s aztán bennem is, benned is elhull egy elpocsékolt Isten? A miértek megválaszolatlan dzsungelében öncélú szépségmondássá halványult bennem a költészet jelentősége. Tudtam, hogy egy-egy nemzetnek nagy kultúrkincset jelent a maga nyelvén íródott költészete, vagy továbbmenve más nemzetek költészetének hazai nyelvre történt átültetése. Éppen ezért azt is tudtam, hogy sokak ellenkezésével találkoznék, ha azt mondanám, hogy hiábavaló dolog a költészet vagy bármelyik művészeti ág, amelyik a maga formanyelvén kívánja kifejezni mindazt, amit érzékeink a tapasztalható világból megragadnak. Valóban szép és gyönyörködtető dolgokká formálódnak ezek a tapasztalatok és kifejezést nyernek versekben, regényekben, zeneművekben, szobrokban és festményekben, de mégsem tudnak választ adni a „miért vagyunk és hová megyünk“ nagy kérdésére: hogyha megszülettünk, miért kell meghalnunk? Milyen megcsúfolása a büszke embernek, hogy elhulltában már nem több akármelyik állati tetemnél. A költői kifejezés szépen hangzik: „. . . majd zuhanok ... és nézd az álmodét, mint ejti porba fénylő homlokát, s elég lesz hozzá pár marék homok, hogy betakard az elhullott csodát..." Szép, szép, de nincs más? Hát nincs egy határozott válaszadás ebben a töméntelen emberi gondolaterdőben? Már már kétségbeeséssé fokozódott reménytelenségem a mindennapi létfenntartáshoz szükséges munka végzése közben és megadtam magamat a pornak. Minden létező a felmorzsolódás, a lassú elmúlás kérlelhetetlen tényét kiáltotta felém. Elkeserítő volt úgy élni, 26
