Vetés és Aratás, 1980 (13. évfolyam, 1-3. szám)
1980 / 2. szám
hogy minden értelmetlen, mégha értelmessé is akarom magyarázni magamnak, csak azért, hogy legyen miben megkapaszkodni a megsemmisülés nagy hullámverésében ... Nem'tudtam megnyugodni abban a nyilvánvaló gondolatban sem, hogy én egy extra torzlelkű emberpéldány vagyok, aki már a felkelő napban is a lemenőt látja, akinek minden létező, látható és tapintható életjelenség csak a halál martalékát jelenti. Nem tudtam egyetérteni azokkal, akik ugyancsak látták a létező múlandóságát, de azt vallották, hogy azt nem kell tudomásul venni, hanem amíg élünk: élni és kiélni kell az adott lehetőségeket. Ez ugyan igaz a mindennapi dolgok pillanatértékű lehetőségeinek kihasználása szempontjából, de nem igaz és-nem kielégítő a szív valóságkereső belső szomjúságát illetően. Megértettem azokat, akik a művészet bármely eszközével sokak tetszésére tudták kifejezni magukat, és ezek visszhangzásában alkotó kedvük újra tápot nyert. Ez lehet ösztönző körforgás elmondó és meghallgató között; de ezek mögött ott tátong a semmi ölelése, ha nincs bizonyosságom az egyéni és egyetemes élet miértjét és mikéntjét nézve. Sokat szenvedtem és fuldokoltam a feleletnélküliség lehúzó hínárszövevényében. De nem volt hiábavaló a sok vergődés és keresés szomjú epekedése. A kételkedve kereső értelem és a lázongva szenvedő szív sok évtizedes vergődés után erejét vesztetten hullott oda a mindenség rejtőzködő Urának lábaihoz. Szinte pillanatok alatt omlottak le az égig meredő falak, melyeknek köveit kétségbeesetten öklöztem. A távolvaló egy szempillantásban közelvaló lett. Az áthatolhatatlan messzeségekben alig sejlő Isten, aki kérlelhetelen hallgatásba burkolódzott előttem, most szinte beletoppant az életembe. És megláttam, hogy eddig sem volt olyan távoli és kérlelhetetlen, hiszen szólt hozzám korábbi neméletem áttekinthető eseményeiben is; de nem figyeltem rá, mert volt elég erőm erőlködni, vagdalkozni, lázadozni, mást akarni, mint amit Ö akart a javam-Isten útjain Először csak az ismerős nyomok, a csillagok iátéka este, reggel, hűvös szivárvány csöndjeim fölött, csodálkozás kitartó figyelemmel, majd jelek vadliba-csapata, a vé betűk elúszó jajgatása, és csillapíthatatlan szomjúság, és éjszakák hideglelése, láza, aztán a bizonyság üzenete: lásd, nevedet felírtam tenyerembe, és ha anyád el is felejtene, megőrzi életed szívem szerelme. S most már csak a hang, csak a szerelem, az arcomon időszaggatta arca, míg el jövend az égi tűzszekér, mely övéit magával ragadja. Csanád Béla (Vigilia) ra fordítani. A fogcsikorgató keresés oktalan emberi fordulóiban, az idegen istenek utáni futkosás állapotában voltam, önigaz voltam, mert jogosultnak véltem magam kétségbevonni az Ö igazságosságát. De most, mikor váratlan fordulattal kijelentette magát hozzárogyott életemnek, egyből megvilágosodott mindannak értelmetlensége, ami eddig volt. És mert az Ö szeretetének melege át meg átjárta szívemet, elemezhetetlen teljességben felragyogott szívemben az élet értelme, személyes létem értelme, a létezés isteni teljességében. Csodálatos volt ez! A szó jelentésének teljes súlyával mondhatom, hogy közel ötven éves korom ellenére csak most tudtam igazán örülni az életben. Szorongásmentes öröm volt ez, az újjászületés mély belső öröme, melyhez képest a költőiség bármely örvendeztető szépségélménye csak halvány visszfénye volt az elvesztett paradicsomnak. Most tudtam, hogy élek. A sok kétségeskedő vergődés után most mennyei üzenet volt nekem az emberfiává alázkodott Istenfiú beszéde: 27
