Vetés és Aratás, 1979 (12. évfolyam, 2-4. szám)
1979 / 2. szám
Szoros kapu, keskeny út Húsvét reggelén nem a szorosságnak, hanem a kiterjedésnek, a felszabadulásnak a gondolatai vonzanak inkább. Húsvétkor a sír kinyílt, a kő elgördült, a halál merevsége feloldódott, a szem távolra kezdett látni és felfelé nézett, s a végtelen messzeségben jelentkezett Istennek mindent megcsúfoló hatalma. Húsvétkor szoros kapuról beszélni, keskeny utat ajánlgatni: időszerűtlen s visszatetsző dolognak látszik. S nekem mégis húsvéti evangéliumnak tetszik az Úr felszólítása: „Menjetek be a szoros kapun .. . Mert szoros a kapu és összeszorított az út, amely az életre visz, bár kevesen vannak, akik azt megtalálják“ (Mt 7,13-14). Hiszen éppen ezek a szorosságról beszélő sorok életet említenek, az élet pedig a felengedés, a kitágulás, a felfelé szárnyalás, a szabadság! Ha a kertész nem metszi meg a fát, a fa önmaga börtöne lesz; ágai egymástól nem tudnak kifejlődni, a növésben egymást akadályozzák; a termés korlátozott lesz. De ha a kertész kése működni kezd, a fa növését korlátozza, megszorítja, helyes irányba tereli, a növény kiszabadul saját börtönéből és boldog, szabad fejlődésnek indul; termése bőséges lesz. Ugyanezt jelenti a keresztyén ember életében a szoros kapu és az összeszorított út. A keresztyén a külső nyomorúságok közt és azok által szabadul ki saját lelki börtönéből s a teher alatt, melyet Isten rakott rá, lesz boldog és szabad! A Hegyi beszédet Jézus a tanítványainak mondta. Olyan tanítványoknak, akik már melléje szegődtek s Őt követni hajlandók voltak, s őket olyanoknak tekinthetjük, mint akik a világ útját elhagyták s Istenhez tértek. Ezek újra hallják a megtérésre hívó szót: „Menjetek be a szoros kapun!“ Pedig a szoros kapun átmenni ugyanaz, mint megtérni. Azt azonban, hogy a Mester olyanokat, akik már melléje állottak, vagyis megtértek, újra megtérésre szólít fel, másutt is megtaláljuk. így különösen a Jelenések könyve hét üzenetében a hét kisázsiai gyülekezethez. A megtérést meg kell újítanunk, valahányszor úgy vesszük észre, hogy saját utunkra tértünk: zarándoklás közben hamis útra fordultunk be; ilyenkor vissza kell térnünk az elhagyott igaz útra: vissza kell térnünk arra a pontra, ahol elhajlottunk s onnan újra kezdenünk a zarándoklást. Ezek a kitérések rendszerint annak a következményei, hogy valahol az út folytatásaképpen szoros kapun kellene átmennünk s visszariadunk ettől; vagy zarándoklás közben összeszorul utunk s a keskeny úton nem szívesen járunk; viszont jobbra vagy balra szélesebb, kényelmesebb út kínálkozik, s megkívánjuk az azon való járást; tágas kapu csábít, s inkább azon akarunk belépni. Ám ezek a kényelmes utak s tágas kapuk veszedelemre visznek, és Isten kegyelme felriaszt bennünket, mielőtt még késő volna, s akkor Isten irgalmából újra felhangzik a hívás: „Menjetek át a szoros kapun!“ Hívásnak mondom, nem parancsnak, mert a szoros kapu mögött az élet van, a feltámadás, és arra Isten jósága hívogat. Életre hív az Úr! De az életre csak összeszorított út és szoros kapu visznek, és azért, ha el akarjuk nyerni a feltámadást és az életet, át kell mennünk a szoros kapun, rá kell lépnünk a keskeny, szorongatott útra, arra az útra, amelyen szorongatás vár ránk. Ha a szorongatást kikerüljük, az életről mondunk le! Az elmondottakból következik, hogy nem egyszer, hanem az egész keresztyén életen át hangzik az Úr felhívása hozzánk: „Menjetek be a szoros kapun"; azaz állandóan elébünk áll е9У-еду szoros kapu és szüntelenül újra kezdődik valami szorongás az úton, amelyen Jézust követjük. A szoros kapunak ez az állandó jelentkezése látszik Jézusnak ebből a mondásából is: „Aki engem akar követni, tagadja meg ma33
