Vetés és Aratás, 1979 (12. évfolyam, 2-4. szám)

1979 / 2. szám

gát, vegye fel keresztjét és úgy kövessen engem!“ A keresztet a felfeszítés előtt kellett az elítéltnek hordoznia; aki tehát felveszi keresztjét, hogy vigye, csak azzal a szándékkal teheti, hogy magát arra ráfeszíttesse, azaz a kereszthordozás állandó készséget jelent a felfeszíttetésre. A megszentelődés útján Isten állandóan oly utakra hívogat, amelyeken érte kell lemondanunk, áldozatot hoznunk, róla vallást tévén; ezért a világtól elhagyattatnunk, egyedül maradnunk. Szóval a bátor, igaz szóért a világ újra meg újra keresztre feszít s mi magunk visszük a keresztet, hogy a világ arra bennünket ráfeszítsen. Ez azt jelenti, hogy állandóan készek vagyunk arra, hogy a világ velünk igazságtalankodjék, szeszélyét, haragját rajtunk kitöltse: Nem alkudunk meg a világgal; nem teszünk szépet a világnak, hogy magunk iránt kissé kiengeszteljük, nem hallgatjuk el azt, ami a világ lelkiismeretét felborzolja, hanem életünkkel, tetteinkkel és szavainkkal bátran és határozottan vallást teszünk az üdvözítő igazságáról. Mikor a világ gyűlöletét látjuk; mikor az üldözés fenyegető réme feltámad; mikor a hitszegőnek a világ jutalmat, kíméletet, előnyöket kínál;

fel-feltűnik előttünk egy kényelmesebb, szélesebb, vidámabbnak napfényesebbnek látszó mellékút, amelyen a szoros kapu és a keskeny út gyötrelme eltűnni látszik. Ilyenkor megszólal egyegy jóakarónak mutatkozó baráti hang: ne légy túlzó! Engedhetsz a száz százalékból! S ekkor túl sötétnek, túl ridegnek, túl könyörtelennek tűnik a szoros kapu és a mögötte meredeken felfelé emelkedő keskeny út. Utóvégre van más keresztyénség is, van más együtthaladó társaság is, amelyhez csatlakozhatunk, amelyek eltüntetik a keresztfa szégyenét és gyalázatát. Nem kell túlzóknak lennünk, nem kell száz százalékkal csinálnunk a dolgot — mások sem úgy csinálják — s rálépünk a kényelmes útra, amely a veszedelemre visz. Mihelyt elismered, hogy az ember nem olyan gonosz, nem olyan romlott, nem olyan mélyre süllyedt, hogy magán

segíteni többé nem képes; mihelyt meglegyezgeted az emberi hiúságot; mihelyt odaállasz azok közé, akik mindig mások hibáin, bűnein rágódnak és sohasem a magukéin jártatják elméjüket; mihelyt elismerést jelentesz be ott, ahol tudod, hogy önámítás folyik; mihelyt behunyod a szemedet és nem látod a visszaéléseket; mihelyt áldásról beszélsz ott, ahol lelked sivár maradt; mihelyt elítéled azt, ami Krisztust híven szolgálja s gőgösen elfordulsz attól, amit a világ meg szokott vetni: már elkerülted a szoros kaput! Beléd fognak kapaszkodni s nem engednek el maguktól azok, akik a romlásnak ugyanazt az útját járják, s akik abban találják vigasztalásukat, bátorságukat, lelkiismereti kínjaik enyhülését, hogy nem egyedül vannak, hanem sokan járnak azon az úton, amelyen ők is! Ezek igen sokan vannak; ellenben kevesen vannak azok, akik a szoros kapun mennek be s az összeszorított úton meredeken menetelnek fölfelé.

A szoros kapu tehát nem egyszer tűnik fel előttünk, mint a „Zarándok útja“ című szép könyvben olvassuk: Állandóan velünk jön, minduntalan elénk áll és kínálja magát, hogy belépjünk rajta át az életre. De elkísér, velünk jön utunkon a világ is, a tágas kapu, széles út képében, s azok is minduntalan kínálgatják magukat. A keresztyén élet számtalan változatában jelentkezik a már egyszer megtagadott világ és újra csábít, fáradhatatlanul, kitartóan, életet hazudva, fenyegetve s az igazi veszedelmet gondosan elrejtve szemünk elől. A világnak úgyszólván minden tevékenysége megjelenik a keresztyén élet köntösében: a magunkban bízás, a másik megszólása, a másik hibáján való felfelé emelkedés, a rágalom és gyanúsítás mérge, amely megmérgezi a keresztyén közösséget, az „én“ magasztalása magunkban és másokban, a túlzások elleni tiltakozás mögé elrejtőző megalkuvás, a valóságnak formákkal való helyettesítése, a lélek rettentő öncsalásai, amelyek a lelket kiszárítják; a közösségi élet utánzása emberi szabályokkal, az élet pótlása

34