Vetés és Aratás, 1979 (12. évfolyam, 2-4. szám)
1979 / 3. szám
Jokébed 2Mózes 2, 1-3; 10. 4Mózes 26,59 A gyermeket nem hagyom, a fiút nem halálra szültem! A fáraó gyilkos parancsát nem várom tétlen, megkövültén! Belső kamrámba rejtem el, Nilus partján ringassa sajka, sorsát őrangyalként vigyázom, leszek, ha kell, fizetett dajka, és ölükbe nem rejthetik a csillogó királyi termek — nem fáraóé, nem enyém, de Istené lesz ez a gyermek! Szunnyadó-síró kisbaba . . . Karomba zárom nagy titokban. Kis semmiség — csipkebokor — de olthatatlan lángja lobban! pen a kettős mérték, a képmutatás az, amivel a gyermeket botránkoztathatjuk, mert azt a gyerek azonnal, roppant fogékonysággal érzékeli. Nem az hat rá döntő módon, amit szüleitől, a felnőttektől hall, hanem az, amit életükben lát! S nem fordul-e elő nap mint nap: Egy gyerek szájára ütnek, ha hazudik, trágár vagy káromkodó, csúnya szót mond, szülei száján pedig könnyen csúszik ki efféle. Vagy kiküldik egy nem kívánt látogató elé: „Mondd a bácsinak, hogy nem vagyunk itthon!“ — Kezére ütnek, ha önkiszolgáló boltban elemei egy szem cukorkát, de neszét veszi, hogy apja egyet-mást, amire szüksége van otthoni munkájához, hazahord az üzemből, vagy homályos „ügyeskedéssel“ szaporítja vagyonát. Isten előtt felelősek vagyunk gyermekeinkért; velük együtt éljünk Isten bűnbocsátó, megszentelő jelenlétében. S ha nagyon messzire sodródnak is Istentől és tőlünk, a tékozló fiú hasonlíthatatlanul szép példázata szellemében legyünk készek nekik megbocsátani, őket visszafogadni ölelő karjainkba, így továbbítva feléjük Isten bocsánatát. Amilyen mértékben tekintély a szülő előtt a mennyei Atya, olyan mértékben lesz tekintélye neki is, mint földi apának-anyának. Kérüx Alapvető kérdés Egy fiatalember egy alkalommal a következő kérdéssel fordult Berthold Brechthez, az ismert német íróhoz: „Hisz ön abban, hogy van Isten?“ — Brecht válasza figyelemre méltó: „Tegyük fel, hogy Isten létezik; mit változtatna ez a maga életén?“ Ez a visszakérdezés emlékeztet minket arra, hogy különböző lehetőség van rá, hogy Istent megkerüljük. Ez az Isten vagy a legfelső zárókövet képezi a mi saját világ- és gondolatépületünkön, s akkor a kérdés — hogy Ő létezik-e — csupán egy intellektuális probléma; vagy — mint Teremtő — Úrnak és Bírónak van elismerve és felismerve. Ekkor a legnyomatékosabb kérdés minden kérdés között: Mivel tartozom Istennek? Minek kell az életemben megváltoznia? Pál apostol — mint ismeretes — a második lehetőségre határozta el magát, mégpedig már abban az időben, amikor még a törvény alatt élt és a farizeusok szigorú rendjéhez tartozott. Ezt csak meg kellett erősítenie és igazolnia, amikor a feltámadott Jézussal találkozott és az evangélium új világossággal és fénnyel töltötte meg szívét. „Mit akarsz, hogy cselekedjem, Uram?" — volt Damaszkusznál az első kérdése. És ez maradt a kulcskérdése egész életének amely attól az órától kezdve döntően megváltozott. „Őt, a feltámadott élő Jézus Krisztust szeretném ismerni, megismerni!“ Ennek a szónak — ismerni, megismerni — a Bibliában különleges értelme van: Jákob ismerte Ráhelt, vagyis élet- és szeretetközösséget kezdettvele. Jézus megismerésével tehát nem egy intellektuális felismerésről van szó, hanem személyes élet- és szeretetközösségről Azzal, aki él és uralkodik, és aki a világot a halállal együtt legyőzte. Ez a Jézus Krisztussal való közösség nem hullik csak úgy az ölünkbe. Ezt kívánni, átélni és megragadni kell! Éspedig nemcsak mellékesen, hanem úgy, hogy ezentúl ő irányítsa az életünket. Dr. H. Lamparter 51
