Vetés és Aratás, 1979 (12. évfolyam, 2-4. szám)
1979 / 2. szám
FELTÁMADOTT KRISZTUSUNK VAN Amikor egy újságíró szabadsága alatt beszédbe elegyedett a tenger partján egy öreg halásszal, csodálkozással hallotta, hogy az milyen nagy bizonyossággal beszél a feltámadott Úr Jézusról. „Honnan tudja — kérdezte —, hogy Krisztus feltámadt?" „Uram — hangzott a felelet —, felismeri ott hátul a sziklán azokat a kis házakat? Látja, amikor én éjszaka kinn vagyok a tengeren, először ott, az ablakok visszatükröződésében ismerem fel, hogy felkelt a nap. így van ez a Krisztus feltámadásában való hittel is. Naponta látom az Ő fényének tükröződését élőhitű keresztyének arcán. És saját életemben is érzem az Ő dicsőségének fényét. Éppolyan kevéssé állíthatja ön, hogy az én Uram nem támadt fel, mint azt, hogy a nap nem kelt fel, mikor én látom a visszatükröződését.“ MOHAMED MEGHALT, JÉZUS FEL IS TÁMADOTT Amikor Mohamed (570-632) meghalt, barátja, Omár a sátor elé lépett, meglengette görbe kardját és így kiáltott: „Levágom annak a fejét, aki azt állítja, hogy Mohamed meghalt. Mohamed fel fog támadni!" Néhány nap múlva azonban már nem lehetett tovább titkolni: Mohamed meghalt! Az utolsó szó őnála is az élet ellenségéé volt — a halálé. Az Úr Jézusnál azonban másképpen volt. Őt a katonák halálra kínozták. Egyikük lándzsadöfése megtette, ami még hátra volt. Pilátus őrséget állított a sír elé, és a farizeusok gondoskodtak a hivatalos lepecsételésről. Anániástól és Kajafástól kezdve a pokol legmélyéig végighangzott a diadalkiáltás: „Jézus halott!" De néhány nap múlva még az ellenségeinek is el kellett ismerniök, hogy a sír üres volt. A feltámadott Úr Jézust először Mária Magdaléna látja. Túláradó örömmel és másokra is átterjedő bizonyossággal hirdeti a tanítványoknak: „Láttam az Urat!" Azóta Isten Gyülekezete ujjongva hirdetheti: „Feltámadott Urunk van, aki szétrepesztette a halál zárait!" A SÍROK ÜZENNEK Wilhelm Busch mondta el: „A szörnyű bombatámadások idején egyszer keresztülmentem az esseni temetőn. Egy óriási sírt láttam kiásva. Olyan volt, mint a halál mohón kitátott torka, amely felém sötétlett, zsákmányát kívánva. Húsz koporsó biztosan elfért volna benne. „Mit jelent ez?“kérdeztem egy őrtől. „Már megtettünk minden előkészületet a következő támadásra", felelte az hidegen és elment. Mintegy megigézve, állva kellett maradnom. Borzalmas volt ez az üres sír, amely a következő támadás áldozatait várta. Ebben a pillanatban egy rettenetes, kinyújtott kapzsi kezet éreztem, a halál várakozó kezét. De azután megváltozott a kép lelki szemeim előtt. Egy másik üres sírt láttam, nyitva, mint ez. De ez már nem volt egy várokozó sír. Már megvolt az áldozata. „Lássátok" — mondta az angyal — „azt a helyet, ahol az Úr feküdt!“ Valóban nem csodálkozhatunk rajta, hogy azon a reggelen a tanítványok egymás után a sírhoz rohantak. Igen — rohantak! Lélekben nekem is mindig újból oda kell futnom, mivel olyan sokat jelent nekem ez az üres sír. ELJÖN AZ UTOLSÓ ÓRA ... Konrad Ferdinand Meyer költő (1825— 1898) „Hutten utolsó napjai" cimű költeményében a főhős elmondja, hogy hogyan festett ifjú korában a fuldai kolostor más tanulóival egy napórát. Most még ki kellett találni egy mondást, hogy az az óra szélét díszítse. „Csak két szóból állhat", mondta az apát. Erre a fiatal Ulrik Hutten ezt írta oda: „Ultima latét", ami azt jelenti: „Az utolsó el van rejtve." így van. Eljön egyszer az utolsó óra, de senki sem tudja, hogy mikor. TE Ki mindig szóba állsz velem, Te voltál, Te vagy s Te leszel, Ki érted szóm és hallgatásom, Örök, hatalmas Messiásom. F. L. 26
