Vetés és Aratás, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 5. szám
sunk: vagy ki merjük mondani, hogy sosem szégyelltem, tagadtam meg Jézust, mindig kész voltam megvallani Ót; döntéseimben sosem vezetett kapzsiság, sosem követtem el senkivel szemben hálátlanságot, kegyetlenséget, sosem voltam megalkuvó semmiben sem, — vagy pedig alázattal és bűnbánattal meg kell vallanunk: gyilkos vagyok, öltem, bűnömmel halálra adtam az Isten Fiát. Menedék olyan gyilkos számára volt, aki nem szándékosan követte el tettét. A szándékos gyilkost utolérhette a vérbosszuló rokon bosszúja, isten Fiáért az Atya volt a „bosszút álló rokon“; az Atya, aki bűnös gyermekei közé küldte szeretett Fiát: „Ez az ón szeretett Fiam, Öt hallgassátok“, és e-zal a reménnyel küldte: a Fiamat meg fogják becsülni. Gyilkosai vagyunk Isten Fiának — van-e reményünk? 2. Maga az áldozat minősíti bűnünket ,nem szándékosnak“, utolsó szavaival. Az elfedező irgalomnak csodája ez, hiszen Jézus, aki szívünk legmélyére látott, mindnyájunknál jobban tudta, mennyire tudatosan és megfontoltan, szándékosan szoktuk elkövetni vétkeinket, — s Ellene elkövetett gyilkos tettünket mégis így minősítette: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek!“ így válik a kereszt egyetlen menedékünkké. Ugyanott, ahol bűnünket elkövettük, ott kerülhetjük el méltó ítéletünket, ott nyerhetünk kegyelmet. „Jövök, semmit nem hozva, keresztedbe fogózva ..." 3. A kereszt körül alakul ki és gyülekezik a „menedékvárosok népe", a kegyelemből élő bűnösök gyülekezete. „Ha valaki egy ilyen városba menekül, álljon meg a városkapu bejáratánál, mondja el az ügyét a város véneinek füle hallatára“ (Józs 20, 4a). A kapuban őszintén el kellett mondania dolgait. Mindig nehéz dolog, másoknak őszintén elmondani viselt dolgainkat. De a gyülekezetbe nem lehet, nem szabad titkokat behurcolni. Az ősegyházi gyülekezetbe belépőnek is számot kellett adnia életéről, vallást tennie bűneiről. Anániás és Safira titkaikat akarták magukkal vinni a gyülekezetbe, s ezt Isten megakadályozta. „Azok pedig fogadják be maguk közé a városba, adjanak neki helyet és lakjék köztük“ (Józs 20, 4 b). Ott minden „odamenekülőt" be kell fogadni, s az lehet a gyülekezet igaz tagja, aki nemcsak odasodródott, hanem odamenekült! Odabent a magatartás: önmagunkat illetően: önismeret, őszinteség. Ott nem kell, nem is szabad mást mutatni, alakoskodni, „megjátszani magunkat“. Egymással szemben: Sem hamis illúziót nem táplálunk egymással szemben, sem megvetései nem sújtunk senkit. Testvérekké avat a közösen elkövetett bűn, a közösen elnyert kegyelem s a Lélek mindenkiben munkálkodó, újjászülő és megszentelő munkája. Istennel szemben: Itt mindenki felülről áradó kegyelemből él. Nem egymás problémáit oldjuk meg, hanem együtt állunk Isten elé és az Ő megoldásait kérjük, várjuk, fogadjuk el. Az odamenekülőnek vigyáznia kellett, hogy ki ne lépjen a menedékváros kapuján! Csak belül volt biztonságban. 4. A menedékváros nem volt végleges otthon: A főpap halála után, aki ott talált menedéket, hazaköltözhetett. A kereszt körül létesült földi gyülekezet áldott menedékhely, áldott testvéri közösség, kegyelembefogadtatásunk, egymásért való felelősségérzetünk áldott színtere — de nem végleges otthon. Krisztus, aki a kereszten nemcsak áldozati Bárány volt, hanem egyúttal nagy áldozó Főpap is, áldozatával a mennyben végleges otthont készített nekünk. Addig pedig becsüljük meg a gyülekezetét, mint az ítélet elől menekülők, a kereszten egyetlen menedéket talált bűnösök testvéri közösségét. Kérüx „Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan várjuk az üdvözítőt is, Urunkat, Jézus Krisztust.“ Fii 3, 20 — 66 —
