Vetés és Aratás, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 3. szám

Énekeljünk az Úrnak új éneket!

2. Am ő meglelt, s nyugtot nyertem / ott a kereszt rejtőkén. / Láttam ott a nagy kegyelmet, / s büszke szívem lassan engedt: / „van, mit te, de van, mit én; / van mit te, de van, mit én.”

3. Napról napra a kegyelme / hévvel áramlott belém, / kisebb lettem s azt suttogtam / szívem mélyén, forró vágyban: / „többet te, és alig én; / többet te, és alig én.”

4. Égbe nyúlik sok hegy orma, / és a tenger ó! mily mély, / ámde még nagyobb kegyelme, / teljes lett a győzedelme: / „mindent csak te, semmit én; / mindent csak te, semmit én!”

folytatás a 39. oldalról a neofitákra (újonnan megtértekre) rátesszük kezünket, szólnak-e nyelveken? S ha nem, ki volna oly balga közületek, hogy azt állítsa, nem is részesültek Szentiélekben?!“ (Homilia János első leveléről). — Csak a montanista és gnosztikus eretnekség talaján bukkant fel az ókeresztyén korban a nyelveken való szólás (1 Kor 13, 8 b). Szellemi buktatókat elkerülve, valljuk az „öt szót" Istentől megvilágított értelemmel: „JÉZUS KRISZTUS ISTEN FIA, MEGVÁLTÓ!" S. J.

— 40 —

l.Volt i - dó', hogy Krisz - tus nél-kül csak ma-gam-nak

el - tem en; csöndes ra - vas hang - zott ben - nem,

me-gis így szolt busz-ke szivem: „sem-mit te, csak

mm - dent en; sem - mit te, csak min - dent en!”