Vetés és Aratás, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám
etióp kincstárnok (8, 36), a liddai-joppei hivők (9, 31—42), az antiókhiaiak (11, 21), a ciprusi helytartó (13, 12), az ikóniumi zsidók és görögök (14, 1), Filippiben Lídia és a börtönőr (16, 14. 34) stb. ugyancsak anélkül lettek keresztyénné, hogy velük kapcsolatban a nyelveken való szólásról említés történt volna. A Szentléleknek azonban ugyanúgy részesei lettek, mint az első tanúk, megkülönböztetés nélkül. Azután személyes lelki épülésül is szolgált a nyelveken való szólás az apostoli korban. „Aki nyelveken szól, nem emberekhez szól, hanem Istenhez; nem is érti meg őt senki, mert a Lélek által szól titkokat. Aki nyelveken szól, önmagát építi“ (1 Kor 14, 2. 4). A személyes, bensőséges hitéletnek és Istennel való kapcsolatnak túláradó, szinte rajongással határos intenzitását tükrözhette ez a jelenség, mert a gyülekezeti istentiszteleten való szerepét Pál inkább korlátozza, hogy medréből ki ne csapjon; erre vall későbbi szerepe is az egyház történetében. A nyelveken való szólásnak a gyülekezeti összejövetelen való gyakorlását az apostol nem tartotta kívánatosnak. „Ha nem szóltok világosan, hogyan fogják megérteni, amit beszéltek? Csak a levegőbe fogtok beszélni .. . A gyülekezetben inkább akarok őt szót kimondani értelemmel, hogy másokat is tanítsak, mintsem tízezer szót nyelveken“ (1 Kor 14, 9. 19). Testvéri közösség alapja nem lehetett a nyelveken való szólás, hanem a Krisztusban való hit, mert „más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus“ (1 Kor 3, 11). A kegyelmi ajándékok alsó foka, kapuja sem lehetett a nyelveken szólás, mintegy a karizmatikus élet előfeltétele, mert számos egyéb kegyelmi ajándék és az Úrtól rendelt tisztség részese lehetett valaki anélkül, hogy nyelveken szólna. „Mindnyájan szólnak-e nyelveken?“ (1 Kor 12, 30). A hivő életnek „magasabb rendű" színvonalát semmiképp nem jelenthette a nyelveken való szólás, bár a korintusi keresztyének — talán éppen azért, mert náluk ez különösképpen is túltengett — magasabb dimenziójú hívőknek képzelték magukat. Másokat le is néztek. Pedig éppen náluk mutatkoztak a gyülekezeti élet legsúlyosabb betegségei; pártoskodás, széthúzás, paráznaság és annak eltűrése, gyülekezeti tagok pereskedése pogány, világi bíróságok előtt, testvérieden magatartás az úrvacsorával egybekötött szeretetvendégségeken, kételyek Krisztus feltámadása tekintetében. Az apostol kénytelen így szólni hozzájuk: „Nem szólhattam hozzátok úgy, mint lelkiekhez, hanem csak úgy, mint testiekhez, mint a Krisztusban kiskorúakhoz. Amikor irigység és viszálykodás van közietek, nem testiek vagytok-e? Mindenfelé az a hír járja, hogy paráznaság van közöttetek ... ti pedig felfuvalkodtatok, ahelyett hogy inkább megszomorodtatok volna!“ (1 Kor 3, 1—3; 5, 1). „Pedig ha az Úr akarja, elmegyek hamarosan és meg fogom ismerni a felfuvalkodottaknak nem a beszédét, hanem az erejét“ (4, 19). Missziói célkitűzésként sehol nem szerepel az Újszövetségben, hogy valakit a nyelveken való szólásra rábírjanak. A tanítványok feladata hitre és megtérésre, élet-szentségben és isteni tudományban való növekedésre segíteni másokat. Úgy tűnik, hogy az őskeresztyén gyülekezetben a nyelveken való szólásnak több volt a veszélye, mint az áldása; e veszélyektől az apostol kénytelen volt óva inteni. Az apostoli kor és a IV. század között alig van adat a nyelveken való szólásról az egyház történetében. A keleti egyház hangját Chrysostomos szólaltatja meg (354—407); „Ez az egész szakasz homályos, mert tájékozatlanok vagyunk s mert megszűntek azok az események, melyek azokban a napokban szokásosak voltak, de ma már semmit sem tudunk róluk" (1 Kor 14 magyarázata). — Augusztinusz nyugati egyházatya szerint (354—430) „Ezek a jelenségek megszűntek. Ha ma valakire rátesszük kezünket, hogy a Szentiélekben részesüljön, elvárjuk-e még, hogy nyelveken szóljon? Vagy ha folytatása a 40. oldalon — 39 —
