Vetés és Aratás, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 1. szám
Szomjas, megelégített, túláradó János 7, 38 / ünnep volt Jeruzsálemben. Évenként visszatérő, napokig eltartó ünnep. Izráel minden részéből családostól zarándokoltak az istenfélő zsidók a fővárosba. Áldozatok tömege került bemutatásra a bűnökért, hogy a bűnbocsánatban az őrlődő lelkiismeret békességet nyerjen. Hálaáldozatok sokasága az elvett jókért, szabadításért, gyógyulásért. Ki tudná megszámlálni, hányszor hangzott fel papok és hivők ajkáról, kórusvezetéssel, hangszerek kíséretében: „HallelujaI Dicsérjétek Jáhvet! Dicsérjétek az Urat!“ Az ünnep nagy napja a koronázó nap volt. Látványos celebrációban emlékeztek a múltra. Fehér ruhás papok hosszú sora indult a templom udvaráról korsókkal a kezükben a Siloám tavához. Míg leértek a tóhoz, mély hangon recitálták Ézsaiás ősi igéit: „Örömmel merítesz vizet a szabadítás kútfejéből", Majd tele korsókkal tértek vissza, hogy az ünneplés legemelkedettebb pillanatában egyszerre öntsék ki a vizet az Úr előtt, emlékezve, miként volt velük az Úr a pusztában, miként elégítette meg a szomjúságtól elepedteket a sziklából fakadt vízzel. S a tanult emlékekben visszajött a múlt, talán egy kicsit meg is szépülve, mert könnyen feledték, hogy a sziklából való vízfakadást lázadás előzte meg. A kórus elhallgat, a zenekar lecsendesül. Valahonnan felhangzik a szó: Szela = csend, szünet! Minden test hallgat az Úr előtt! Csak a szívekben szól valami csendesvágyakozás. Milyen jó volt az atyáknak átélni Jáhve közelségét, annak hatalmát, csodáját, biztosságát és biztonságát. A csendben a szív kiáltott szomjasan az Úr után. Többet kért, mint látványos celebrációt, körmenetet, szimbolikus eseményt. A múlt történelem, de csak múlt, s mi a jelenben élünk. Ebben a csendben áll fel Jézus. Hangja átzúg a templomon: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám és igyékl" — „Aki hisz énbennem — amint az írás mondja —, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből". Igen, itt kell megérteni, hogy nem arról a szomjúságról van szó, ami a szervezetben lép fel vízveszteség esetén. Az ajánlott víz nem НгО-t jelent. Az Úr Jézus valami egészen más vízről, más szomjúságról beszél: egy belső, mély szomjúságról, ami az emberi szívben van s ami éppúgy kielégítésért kiált, mint a kiszáradt torok és a kicserepesedett ajk. Hányszor félreértette az ember ezt a szomjúságot! Hányszor hamis és végzetesen téves irányba indult keresni! Szilveszteri karneválok olcsó műsorában, hogy borral, orgiával felejtessen múltat, jelent, jövőt. De milyen hamar lehull az álarc, milyen csalóka a felcsigázott jókedv! Borospalackok ezrei hevernek szerte-szét s a táncolok arca gyűrött, üres, a belső szomjúság pedig marad, s mert kielégítetlen, sarkall és űz. Az egyik ember azt gondolja, hogy egy új otthon, jobb állás, egy más élettárs oltja szomját. Mások a munkába, társasági életbe, sportba menekülnek, úgy látszik, átmenetileg mindez felejteti a belső gyötrődést. Az Úr Jézus minden bizonnyal ugyanazzal a szomorúsággal tekint erre, mint abban az időben Jeruzsálemre. Sír és szánja az értelmetlen emberi erőfeszítést, mert látja a véget. Felcsendül valahol az ézsaiási Ige: „Miért adtok pénzt azért, ami nem kenyér s miért fáradtok azért, ami meg nem elégít?“ A szív szomorúsága, bevalljuk vagy nem, realizáljuk vagy nem, Isten után való szomjúság. A zsoltár is erről szól: „Mint a szarvas kívánkozik a folyóvízre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, ó Isten." Szent Ágoston erről így ír: „Magad számára teremtettél minket, s a szívünk nyugtalan, amíg benned el nem pihen.” Ä parányi emberi szívet a megelégítettségig valójában senki sem tudja betölteni, csak Isten maga. S bár ezt elfoglalhatja a Sátán, a világ, ezek csak újabb igényeket, kívánságokat — 3
