Vetés és Aratás, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám
Ének a lápon — Sztáray Mihály emlékére — A Dráva mentén puszta, láp, zsombékos, szittyós vízözön. A végtelen mezők fölött fenn egy ölyv lebeg prédára lesve (talán a szultán szelleme), távolban fölperzselt faluk. Szántatlan és vetetlen földek ölében dudva-orgia: Mohács után halotti tor. A láp körül pár elmosódó, mezítlábas nyom vall a múltról meg a jelenről — mély a csend, a halál országútja ez. A láthatár szélén kietlen zsombékokon északkeletről fantom lebeg: valakj jön. Toprongyosan jön, messziről, csapzott hajjal, zászlós szakállal, fején a reggel bíbora, árnyéka híd a láp fölött. .. Honnan, miért jön? Egyre nő, kezében botnyelű kereszt, megáll — megőrült? — énekel: „Sok ínségünkben Hozzád kiáltunk, felséges Úristen, mert parancsoltad, hogy megkeressünk a mi szükségünkben. Tudjuk, hogy méltán mi bűneinkért Te megvertél minket, mert nem tiszteltük, sőt ingerlettük Te szent Felségedet..." Mint roppant kárpit kettéhasad a csend, figyelnek fák, füvek, megtorpan minden vizipók, fülelnek a mocsári erdők, lélekzetvisszafojtva áll a nád, a láp, az ingovány, egyetlen nagy szívdobbanás a táj, s a szívből kongatott harangszó száll a víz fölött, zokogva, esdve messze száll . . . ígéretedből, te szent Igédből Téged megismertünk. Szent Fiad által Néked könyörgünk, légy kegyelmes nekünk!" Zizzen a nád, kitárja titkát: csontos, bozontos férfi áll a vízben térdig, rongyosan, gyulladt szeméből hull a könny .. . Moccan az erdő, mélyiből egy árva asszony félve jön, szoknyáját húzza csöpp leány. S mozdulni kezd az árva táj: az élet felüti fejét, kiadja az élőket újra minden zúg, erdő, láp, a rét. Ki hát, ki ott a fényben áll? Talán az Isten földre szállt, rongyokban is szent angyala? Nem, nem, sorsuknak társa ő, helyettük zengő drága szív: „Végy ki immáron e nagy ínségből, pokol köteléből, hogy te szent Neved magasztaltassék mi nemzetségünktől..." „Végy ki immáron“, mozdul a nyelvük, s mozdul a lelkűk, szárnya nő, a gyilkos árnyak alámerülnek, kibontja szirmát a remény, fellobog a szárnyas imádság: az Isten él! Az Isten él és papja él: az élő hitről prédikál a lápon SZTARAY MIHÁLY. F. L. ke vagy háborgás. Add át ezért neki bűnös szívedet, hogy cserébe az övét adhassa neked. Csak akkor és azok számára van igazi istentisztelet, akikben a szívcsere csodája végbemegy. Szent sóvárgással énekeld hát: „Új szívet adj, Uram, énnekem . . .“. Ha megkaptad, vele új élet kezdődik számodra: krisztusi, nagykorú keresztyén élet. Számodra ekkor már nem lesz többé szolga és szabad, férfi és nő, zsidó meg görög, csak ember — megváltásra szorult gyermeke Istennek. Sz. J. 9
