Vetés és Aratás, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 1. szám

Ki ment ki a mélységből? Évekkel ezelőtt megnéztem egy közép­kori várat, amely még elég jó állapot­ban volt. Egy sötét folyosó mellet, mely egyik épületet a másikkal kötötte össze, egy fülkét láttam. Az előtte levő zárólánc megakadályozta a belépést. Az idegenvezető zseblámpával bevilágí­tott. Egy akna köralakú nyílását láttuk. Először azt gondoltuk, hogy az egy kút, de azután rájöttünk, hogy a vár börtö­ne előtt állunk. Óvatosan léptünk kö­zelebb. Mély lyukakat láttunk lent, és mindnyájan megborzadtunk arra a gon­dolatra, hogy itt egykor embereket tar­tottak fogva. A 40. zsoltárban azt mondja Dávid: „Isten kivont engem a pusztulás göd­réből, a sáros fertőből.“ Dávid nem ilyen gödörre gondolt, hanem másra, sokkal gonoszabbra. Ő olyan veremben ült, ahonnan emberi kéz nem tudta vol­na kiszabadítani: a saját bűnének ver­mében. Mindnyájan ismerjük ezt a göd­röt. Falai életünk hosszával növeked­nek mindennap magasabbra. Eleinte nem látszik oly veszélyesnek, és elhi­tetjük magunkkal, hogy bármikor átlép­hetjük, de amint öregebbek leszünk, észrevesszük, hogy tévedtünk. A bűn vermében nemcsak gonosztevők vagy nagy bűnösök ülnek, akiknek bűnei nyil­vánvalók, ismertek. Ha meggondoljuk, hogy életünk legcsekélyebb mulasztá­sát sem tehetjük meg-nem-történtté, ak­kor elmegy a kedvünk attól, hogy a bűnt semmibe vegyük. Azzal még nem intézzük el a dolgot, ha az emberek előtt rendbehozzuk a hibánkat — bár ez is szükséges. Minden bűn, azok is, amelyekről az emberek nem tudnak, a világ legfelsőbb Törvényhozójának a megsértése. Minden bűnnel Istent bánt­juk meg. Be kell ismernünk: mindnyá­jan bűnösök vagyunk és a pusztulás gödrében ülünk. A fertő, az iszap, mely e sötét gödör talaja, jószándékaink ingadozó talaja, amelyről a nép ajka azt mondja: a pokolba vezető út ezzel van kikövezve. Minden kísérletünk ba­lul üt ki, ha mi magunk akarjuk magun­kat a veremből kimenteni. Ki száll le hozzánk a mélységbe? Ki húz ki a posványból? Jézus Krisztus, a Megváltó. Nézd meg őt, hogyan vette magára halálba vezető útján a szidal­mat és a gyalázatot, a csúfolódást és a gúnyt! A kereszten függ és mélységes haláltusájában és elhagyatottságában így kiált fel: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem7“ Miért is hagyta mennyei Atyja Isten Fiát magára, mintha ő lenne az elveszett bűnös? Mert ő lépett le értünk a mélységes mélybe és megterhelte magát a mi bűneinkkel. Ézs. próféta Jézusról mondja: „Békes­ségünk büntetése rajta van, és az ő se­beivel gyógyultunk meg." Jézus Krisz­tus magára vette bűneinket. Ő leszállt a borzalmas verembe, és mi elhagyhat­juk azt. És miért nem üdvözli örömmel és hála­adással minden ember Jézusnak ezt a tettét? A legtöbben nem veszik komo­lyan a bűnt, az Isten haragját. Azt gon­dolják, a „jó Isten“ a végén majd csak megbocsát mindent. Ez súlyos követ­kezményekkel járó tévedés. Nézz csak Krisztus keresztjére! Olyan komolyan vette Isten a bűnt, hogy Fiának ezt a büntetést kellett elviselnie. Éppoly ko­molyan veszi majd Isten egykor a mi meg nem bánt bűneinket is. Ma még van időnk, hogy Isten eljövendő harag­ja elől megmeneküljünk és kiszabadul­junk a borzalmas veremből. Aki ma és most Jézus Krisztust hitben az életébe befogadja, megtapasztalja Isten bűn­­bocsánatát és békességét. Az én időm „Az én időm még nincsen itt, a ti időtök pedig mindig készen áll“ János 7,6 Az én időm mindig készen, a te időd nincsen még itt. Holnap testem porrá lészen hazahívó szód ha érint. Az én időm mindig készen, de én magam sohsem készen. Mikoron jössz? Mikor eljössz, ne lelj lelki sötétségben! F. L. — 6

Next

/
Thumbnails
Contents