Vetés és Aratás, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 3. szám

tünk boldogságának Ö a szerzője, a lelki otthonunk e földön az Ő szerze­ménye és az örök üdvösséggel Ö aján­dékozott meg. Ezen nap nap utáni ke­gyelméért adjunk neki hálát mindennap. — A hálaadás egyik lényeges módja az adakozás. Erre figyelmeztet az imént olvasott vers befejező része:.........hogy iegyen bőven nektek minden jó cseleke­detre." Isten iránti hálánkat kétféle mó­don róhatjuk le: hálamondássa/ és há­laadássá/. Az egyik szavakban merül ki, a másik cselekedetekben nyilvánul meg. Hogy módunkban áll jót cselekedni, szintén Isten kegyelmi ajándéka. Ada­kozni ezért annyit jelent, mint kegyelmé­nek ajándékait továbbadni. Istentől kap­juk és továbbadjuk. E kegyelem csodá­latos rejtélye, hogy minél többet adunk, annál több lesz abból, amink van. Egy tapasztalt hivő ezt a rejtélyt a maga részéről így magyarázta meg: Én nem azért adok, mert van, nekem azért van, mert adok! A 11. vers az adakozásnak még egy áldására hívja fel a figyelmünket. „Hogy mindenben meggazdagodjatok a jószí­vűségre, amely általunk hálaadást sze­rez Istennek.“ Annak, aki adakozik, meggazdagodik a szíve, mondja az apos­tol. Más szóval: az adakozásnak egyik mellékhajtása“ a jószívűség. A nemtörődömség és fösvénység kiszorul a szívből és helyette bevonul a máso­kon könyörülő és Isten országát szorgal­mazó indulat. Egy mindenképpen elő­nyös lakó-csere. A fösvénység elcsúfít, a jószívűség ékesít! A jószívűség há­laadást szerez Istennek, olvastuk. Azok részéről tudniillik, akik az adományunk jótéteményében részesülnek. A hálájuk felszáll Isten trónjához, áldást kérve a jószívű adakozókra. Ily módon csodá­latosan egybekapcsolódik a hozott áldo­zat, az érte elhangzó hála és az ebből származó áldás. Az adakozás, ennek ér­telmében, a földi javaink legjobb befek­tetése, mert aki adakozik, Isten akaratát teljesíti, jószívűségre tesz szert, a fe­lebarátján segít és annak szívében ál­dást kérő hálaadást vált ki. És mindezt bekoronázza az a tény, hogy az adako­zásunk Istenhez, a nagy Adakozóhoz tesz hasonlatossá. Krisztus Urunk arra oktatott, hogy legyünk tökéletesek, mint a mi mennyei Atyánk. Aki adakozik, egy lépcsőfokkal feljebb jut az isteni tökéle­tesség magaslatán. Befejezésül szívleljük meg az adakozás­nak egy rövid, de fontos szabályát, me­lyet az apostol ezen tanítása elején, a 7. versben javasol: „Mindenki úgy ad­jon, amint eltökélte magában; ne kellet­lenül, vagy kényszerűségből, mert Isten a jókedvű adakozót szereti.“ Adjunk te­hát megfontoltan és rendszeresen. Ne tekintsük adakozásunkat kényszernek, hanem inkább kiváltságos előjognak, amelyben Isten részesít. A jószívű ado­mányunk párosuljon jókedvvel, így lesz belőle Istennek tetsző jótétemény. Erre oktat az írás, így töltjük be a Krisztus törvényét, és az ilyen adakozót szereti Isten. Lant Emil Áprily Lajos: Lassú szárnyon Uram, a két szárnyam nehéz, hozzád emelkedni ma nem mer. Ne bilincselj meg és ne bánts nagy súlyoddal, a félelemmel. Te nagy völgyedben ne legyek énekre béna, hitre gyáva. Úgy kapaszkodjam, Kéz, beléd, mint kicsi koromban anyámba. Hívott erőseid dalos lakomáján mindig ne késsem, Kapudtól ne térítsen el utat veszítő szédülésem. Viharszeles mélyed felett meredekedet bízva járjam, sziklafalon hajnalmadár, örömpiros legyen a szárnyam. És hogyha mégis hullanék sugaradban vagy sűrű hóban, sohasem látott arcodat láthassam egyszer zuhanóban. (Az „Ábel füstje“ c. kötetből) — 11

Next

/
Thumbnails
Contents