Vetés és Aratás, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 3. szám
A mi Urunk, Jézus Krisztus búcsúbeszédei János evangéliuma szerint Bevezetés Az úr Jézus néhány órával keresztre feszítése előtt mondta el ezeket a mély értelmű beszédeket. Csak a tanítványai hallották. János apostol hagyta ránk őket. Csak a tizenegy volt jelen. Júdás mélyen csalódottnak látszott s úgy tűnt neki, hogy a Mester nem áll többé a nagy cél szolgálatában. Azt a látszatot keltette, hogy Izrael dicső királyságának fölállítása nem volt szívügye többé. Ezt a birodalmat, Dávid és Salamon király dicsőséges időszakát kellett volna újra életre kelteni. A rómaiak gyűlölt uralmát kellett volna félretenni. Ehelyett a Mester sejtelmes szavakat mondott a halálról. Igen, a kereszthalálról volt szó. A Mester arra gondolt, hogy újra elhagyja a világot. Úgy látszott, nincs többé szándékában a nagy várakozásoknak eleget tenni, amelyeket első fellépése a tömegekben előidézett. Ez több volt a soknál! Júdás nem nézhette ezt tétlenül. Annál kevésbé, mivel a Mester megígérte a tanítványoknak, hogy ők ebben a birodalomban tizenkét trónon fognak ülni és uralkodnak majd. Most valaminek történnie kell. Júdás mindig olyan ember volt, aki céltudatosan haladt útján. Tudta, hogy mi előnyös számára. Most kitárta szívét az ellenség előtt. Gyalázatos árulás tervét szőtte: eszköz lett az ördög kezében. Nem tudott tovább megmaradni Mestere és tanítványtársai mellett, ezért elhagyta ezt a kört és kivonta magát az úr hatása alól. Figyelemre méltó módon írja János apostol, midőn Júdás kiment: „És éjszaka volt" (Jn 13, 30). Igen, éjszaka volt! Sötét volt és az éj teljesen ráborult Júdásra. De legsötétebb ennek a szegény embernek a szíve mélyén volt. Most már csak azok maradtak együtt a Mester körül, akik igazán ragaszkodtak hozzá. De kik voltak ezek? Azok a férfiak, akik azt hitték, hogy Urukkal képesek mindent elhordozní. Elég bátraknak érezték magukat, hogy vele a halálba menjenek. Mégis, néhány órával később, amikor Mesterüket elfogták, mindnyájan elmenekültek. Mindegyik a saját biztonságát kereste. Először ugyan védekezni kezdtek, sőt Péter kardot rántott. De amikor Uruk a fellépő hatalom ellen semmi ellenállást nem tanúsított és engedte, hogy megfogják, lelkesedésük és bátorságuk odalett. Mit csináltunk volna mi, te és én, ha az ő helyükben lettünk volna? Mi hűségesebben és bátrabban viselkedtünk volna? Ki merné ezt állítani? Mi is olyanok vagyunk, amilyenek a tanítványok voltak: gyenge, gyarló és megbízhatatlan emberek. Ilyen emberekkel volt az úr Jézus azokban a döntő órákban körülvéve. Ilyenek előtt mondta el azon az emlékezetes éjszakán utolsó, fontos szavait. És mégis, az úr Jézus ragaszkodott ahhoz, hogy az Atya adta neki ezeket az embereket. Hát az Atya nem adhatott volna más embereket mellé, csak ilyeneket, akik csődöt mondtak? Eltekintve attól, hogy ez az Atya akarata volt és hogy ebben az akaratban egy Júdás is benne volt, hűségesebb és jobb embereket nem lehetett volna találni. Ilyen volt az Atya ajándéka, amit Fiának adott. És a Fiú erre az atyai ajándékra igent mondott. Ö ezeket a csődöt mondó embereket — Júdást is beleértve — szívből szerette. Igen, értük adta életét és a halálba ment értük. Szerette őket és meghalt értük, pedig mindent előre tudott róluk. Készségesen hordozta tanítványait. Végső szeretete nem volt kisebb, mint az első. Helyesen érezte ezt meg János, a tanítvány. Évtizedekkel később, amikor evangéliumát írta, ezt mondta: „Ő, aki szerette övéit e világban, mindvégig szerette őket" (Jn 13, 1). Milyen megterhelést jelentett számára Júdás elhordozása, akit az Atya azért adott neki, hogy „az írás beteljesüljön“. Ezt a Júdást is nagy szeretettel vette körül. — 12 —
