Vetés és Aratás, 1974 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 4. szám
Kétféle betegség „Volt pedig egy Lázár nevű beteg, Betániából, Máriának és testvérének, Mártának a falujából . . . Elküldték azért a nőtestvérek hozzá ezzel az üzenettel: Uram, akit szeretsz, beteg. Mikor Jézus ezt hallotta, így szólt: Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Isten Fia. Jézus szerette Mártát és az ő nőtestvérét és Lázárt . . . Majd Jézus így szólt: Lázár, a mi barátunk elaludt; de elmegyek, hogy felébresszem. így szóltak a tanítványai: Uram, ha elaludt, meggyógyul. Pedig Jézus a Lázár haláláról beszélt, de ők azt hitték, hogy a szószerinti ólomról beszél. Akkor azért nyíltan megmondta nekik Jézus: Lázár meghalt. És örülök, hogy nem voltam ott, ti érettetek, hogy majd higgyetek. De menjünk el hozzá! . . . Jézus így szólt Mártához: Nem megmondtam-e neked, hogyha hiszel, meglátod majd az Isten dicsőségét?! . . . majd hangosan kiáltott: Lázár jöjj ki! És kijött a halott!“ János evangéliuma 11. fejezetéből Lázár feltámasztása mindenki által ismert történet. A hosszú fejezetből csak azokkal a versekkel kívánok foglalkozni, amelyek engem is különösebben megragadtak. Bizonyos vagyok abban, hogy amit Isten számunkra Igéjében leíratott, az mind jelentőséggel bír. így ebben a történetben is vannak olyan részletek, melyek fölött talán felületesebb olvasásnál továbbfutunk, holott igen lényegesek. Első hallásra semmi különös nincs abban, hogy Jézus szerette Lázárt. De engem mégis megragadott. Jézus szerette ezt a beteg, elesett embert. Ő soha nem az erősek, a hatalmasak felé vonzódott, hanem a gyengékhez, a többiektől megvetettekhez. Azt mondotta, hogy nem az igazakhoz, mármint a magukat igaznak vallókhoz jött, hanem a betegekhez, a bűnösökhöz, hogy megtérésre hívja őket. Mi sem vagyunk ezalól kivételek. A korintusi levélből tudjuk, hogy mi a világ bolondjai, erőtelenei, nemtelenei, megvetettjei közé tartozunk. Ezek közül választott ki Isten magának bennünket. Ilyen sereg által szégyeníti meg a magukat erősnek és bölcsnek vallókat. Alapvető isteni törvény rejlik ebben: ö a kevélyeknek ellene áll, de az alázatosakat felemeli. Jó lenne nekünk is szem előtt tartani ezt az isteni szempontot, amikor emberekkel van dolgunk: ne az erőseket válasszuk, hanem a gyöngéket. Jézus szerette Lázárt. Ö sokakat szeretett. Mindenkit. Legmagasabbrendű isteni szeretetével, amelyre a görög egy külön szót használ, az „agapé“-t, szerette az egész világot, gyűlölőit és ellenségeit éppen úgy, mint a szánalomra méltó bűnöst, vagy akár tanítványait. Lázárt azonban még másképpen is szerette. Talán úgy mondhatnánk: kedvelte. Lelkének (tehát nem szellemének) rokonszenvével, ahogyan a barátok szeretik egymást. Számomra mindig különös, amikor az Ige egy-egy apró részletében felfedezem az ember Jézust. Ő éppen úgy tudott szeretni vagy együttérezni, örülni vagy sírni, mint mi. Ebben az értelemben egészen ember volt. Jó tudni azt, hogy éppen ezért minden gyengeségemben, örömömben vagy bánatomban teljesen meg tud érteni. Az ember Jézus Lázár sírjánál együtt sír a gyászolókkal, majd az Isten Fia feltámasztja a halottat. Milyen csodálatos összhangban fér meg egymás mellett nála ez a kettősség. Valahogy így kellene ennek lennie a mi életünkben is. Jézusnál figyelemreméltó, hogy jóllehet lelkében megindult és tudott együtt sírni is, mégsem ez volt istenfiúi cselekedetének indítórugója. Nem a könnyek indították arra, hogy feltámassza a halottat. Már napokkal azelőtt tudta, hogy itt Isten Fiaként cselekednie kell. Minden bizonnyal meg is beszélte ezt Atyjával. Nem leikétől indíttatva cselekedett; nála mindig a szellemi rész volt uralkodó, soha nem a testi. Még akkor sem, amikor elfáradt és megszomjazott. Nem engedett érzéki világának (=lelkének) sem, amelyel képes volt együtt örülni vagy szánakozni. 6
