Vetés és Aratás, 1973 (6. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 5. szám

Isten szenved az elveszett emberiség miatt, mint ahogy a szülő szenved gyermeke konoksága miatt. De Isten nagy szeretetében nem hagyott megunkra, még egyszer elindult és hozzánk jött Jézus Krisztusban. Jézus Krisztus emberré létele, szenvedése és keresztfán való halála azt mondja nekünk, hogy mi annyira gonoszok vagyunk, hogy Isten már csak szeretni tud minket. Ez a kivezető út a reménytelen útvesztőből.

A reformációban ismét felfedezték, hogy Isten az Ö szeretete által kiemel bennünket elveszett állapotunkból. A törvénynek megvan a maga jelentősége; rendnek kell lenni. Az emberek igyekeznek, hogy rendbe hozzák életüket, de legmélyebb emberi problémák megoldása sem eredményezi ezt. Mi „túl rosszak" vagyunk. Betegségünk túlságosan előrehaladott állapotban van és a szokásos beavatkozás nem segíthet rajtunk. Ma katolikus hittestvéreinkkel együtt megértjük, hogy csak egyetlen kivezető út létezik minden ember számára. Ez az út az életre vezet. Ezen az úton kell járnunk. Isten szeretetét, Jézus Krisztust, kell elfogadnunk, s akkor ami előzőleg reménytelen és kilátástalan volt, meggyőző és egyszerű lesz. Aki engedi, hogy Isten szeretete megragadja, az megtalálta az életre vezető utat.

Istenem, Atyám! Minden igyekezetem és becsületes fáradozásom ellenére csak önmagamhoz jutottam, tovább nem. Nem tudok magamon segíteni, de szeretnék a te szeretetedben hinni. Szeretnék hozzád tartozni, mint ahogy a gyermek atyjához tartozik. Tégy bizonyossá szereteted felől. Hadd kezdjem még egyszer egészen újra az életem. Ámen.

„Halljátok egek és vedd füleidbe föld, mert az Úr szólt: Fiakat neveltem s méltóságra emeltem, és ők elpártoltak tőlem. Az ökör ismeri gazdáját és a szamár az ő urának jászlát; Izrael nem ismeri, az én népem nem figyel rá! Ó, gonosz nemzetség, hamissággal megterheltetett nép, gonosz mag, nemtelen fiák! Elhagyták az Urat, megutálták az

Fáink

A vámszedő Zákeusnak le kellett jönni a fáról, hogy Jézust befogadhassa a házába. Van néhány „fa“, amelyről nekünk is le kell jönnünk, ha nem akarunk önmagunknak és másoknak útjában lenni az üdvösségre vezető úton. Ilyen fa például:

— az az álláspont, hogy jobb vagyok, mint a többiek;

— az az állítás, hogy Isten úgysem segíthet mindenben;

— az a bizonygatás, hogy a hit nem illik bele a hétköznapokba;

— az a kijelentés: „Hát én már ilyen vagyok!“

— a panasz: „Az én életem úgyis értelmetlen!“

— a gőg, melynek a megbocsátás túl egyszerű;

— a büszkeség, amely el akarja titkolni a bűnöket;

— a félelem, leleplezni önmagamat mások előtt;

— a csökönyösség; „Én nem akarok megváltozni.“

Soroljunk fel ezekhez még egy párat és keressük meg azt a fát, amelyen szívesen ülünk és amelyről a legnehezebben széliünk le.

G. Bruns

Izrael Szentjét és elfordultak tőle. Miért ostorozzalak tovább, holott a bűnt növelitek? Minden fej beteg és minden szív erőtelen. — No, jertek, törvénykezzünk, azt mondja az Úr. Ha bűneitek skarlátpirosak, hófehérek lesznek és ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú. Ha engedelmességgel hallgattok, e föld javaival éltek. És ha vonakodtok, sőt pártot üttök, fegyver emészt meg; mert az Úr szája szólt“ (Ézs 1,2—6. 18—20).

„Isten pedig irántunk való szeretetét abban mutatta meg, hogy Krisztus meghalt érettünk, amikor még bűnösök voltunk" (Róma 5, 8).

— 13 —