Vetés és Aratás, 1973 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 3. szám
H. Legiehn: A közösségről A koinonia és diakónia kifejezések, amelyeket az eredeti szöveg a közösség megjelölésére használ, azt jelentik, hogy a közösség által részesei vagyunk Krisztusnak. De közlő és építő tevékenységet is jelent. A közösség által a hivő ember része Krisztusnak és a hivő testvéreknek. Ezt azonban állandóan ápolni kell kölcsönös szolgálattal (1 Pét 4,10), különben elnyomorodik. A hivő embert megtérése pillanatában a benne és mindnyájunkban lakozó egy Szentlélek élő, szerves egységbe vonja Krisztussal és minden újjászületett testvérével (Ef 1, 13 vö. 1 Kor 12, 13). Ebből az következik, hogy ezentúl a hívőnek nem lehet „magánélete". Egész élete a gyülekezet felé irányul, hiszen most már elválaszthatatlan tagja annak. Amit csak gondol, beszél vagy tesz, mindazt a gyülekezetben gondolja, beszéli vagy teszi. Ha ezt a tényt figyelemre méltatnánk, talán sok minden más lenne életünkben és a gyülekezetekben is. A gyülekezet külsőséges felfogása, ha csupán a hasonló gondolkodású vagy vallásos beállítottságú emberek egyesülésének tartjuk. Ezáltal egyesületi, szervezeti, érdekközösségi jellege lesz, és ez nem az igazi egység, csak azonos vallású emberek vallásos életének ápolására szolgáló szervezet. Hogy a gyülekezetei tényleg gyakran fogják fel ilyen egyesületnek, azt mutatja az a gyakori felfogás, hogy lehet a gyülekezethez csatlakozni vagy abból kilépni, tetszés szerint. Micsoda tévedés, ha még a hívők is így gondolkoznak. Ez a vélekedés legfeljebb a helyi gyülekezettel kapcsolatban lehet jogos, de igen kis mértékben. De soha nem érvényes a nagy, egyetemes Gyülekezetre. Az újjászületés órájában a hivő ember a Szentlélek által szerves és valóságos egységre jut Krisztussal és a többi hivővei (Róm 8, 9 vö. 1 Kor 12, 13). Ezért a hitélet és a megszentelődés mindig a Krisztussal és a hívőkkel való közösség erőteljesen jellemző kísérőjelensége (Róm 5, 5 vö. 1 Jn 3, 14). Ahol hiányzik, ott vagy a tagok betegek, vagy egyáltalán hiányzik az Istenből való élet. Ezt a folyamatot azonban ápolni és fejleszteni kell, de nem külső kényszerből, hanem a szerves élet belső szükségéből, hiszen é/etszükségletről és életjelről van szó. „Az Isten szeretete kiáradt szívünkbe" és „A Krisztus szeretete szorongat minket" (Róm 5, 5 vö. 2 Kor 5, 14). Ez pedig belülről hat, nem szükséges kívülről előírnunk senkinek sem. Ennek az összetartozásnak vagy részességnek és az abból következő gondozásnak legjobb leírását találjuk az 1 Kor 12-ben. Az elmondottakból következik, hogy a közösség gyakorlása nem korlátozódhat a gyülekezeti helyiség falai közé. Megszakítás nélkül kell folynia, ha azt akarjuk, hogy hitünk harca egészséges legyen és maradjon. És mert ez a közösség szerves, azaz éltető, ezért annak minden irányban, azaz szóban és tettekben meg kell nyilvánulnia (Csel 1, 1 vö. 8. V.). Tettekben, amennyiben képességeinkkel, erőnkkel és vagyonúnkkal támogatjuk egymást, természetesen először a leggyengébbekre gondolva (Csel 2, 45; Jak 2, 14—17; 1 Kor 12, 23). Szavakban, amennyiben kicseréljük gondolatainkat és élményeinket a gyülekezetben, egymást kölcsönösen látogatjuk és dolgainkat megbeszéljük (1 Kor 14, 25—33; Csel 2, 46; 11, 26; 19, 9). A közösség állandó és sokoldalú ápolása felbecsülhetetlenül értékes és viszszahat a hivő emberre, amennyiben 1. az eszmecsere útján gazdagodik ismeretben, 2. védve van az egyoldalúságtól, 3. megerősödik a közös feladatra (a magányos fa és az erdő példája), 4. mások iránti figyelmességre és önzetlenségre nevelődik) Gál 6, 2; 1 Kor 10, 24), 5. szüntelen ellenőrzi magát, mert a kö12
