Vetés és Aratás, 1972 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 6. szám

Evangéliumi folyóirat 5. évfolyam 6. szám

AZ ISTENNEK PEDIG LEGYEN HÁLA

AZ Ö KIMONDHATATLAN AJÁNDÉKÁÉRT!

. . . neked adok hálát, atyáimnak Istene és dicsérlek én téged. Dániel 2, 23a.

Nem eléggé szürke és színtelen a földnek pora, hogy önmagámban való ürességemet, értéktelen és hitvány voltomat jelképezhesse, amikor a porba hajlok előtted, Uram. Irgalmadat, hűségedet pedig mihez hasonlítsam? Mily alacsonyak a hegyek csúcsai és milyen közel vannak a legtávolabbi csillagok is, ha mértékét keresem annak az irgalomnak, amely ekkora utat tett meg érettem.

Előbb szerettél, mindenben megelőztél engem. „Nem éltem még e föld színén, Te értem megszülettél. Terólad mit sem tudtam én, tulajdonoddá tettél.“ Bűntől rongált életem olyan kivetnivaló edény csupán, amelynek cserepeiben sem tüzet, sem vizet vinni már nem lehet. Mégis igaz Uram, hogy törvényed szívem közepette van és nincsen olyan óra, amelyben lelkem utánad ne sóhajtoznék és jelenlétedet ne kívánná. Neked adok hálát atyáimnak Istene, hitben előttem járt atyáimé, akikkel szövetségedet előbb kötötted, mint velem, mégis úgy végezted, hogy nálunk nélkül tökéletességre ne jussanak. Magasztallak téged, szentséges, szent erőszaknak Istene, aki kora gyermekségemtől magadhoz vontál, oly sok elfordulásom után is újra megkerestél, bűneim gyönyörűségeiből kiragadtál és utálattá tetted azt előttem. Nekem soha nem mondtad Uram,. leggonoszabb

óráim felett sem, hogy „belefáradtam a szánakozásba“ (Jer 15,6).

Mily sokszor, ha szavadat hallattad, én élveztem azokat, azután gonosz szívem hirtelen így felelt: Nem hallom! Ezt a gonosz makacsságot gyakoroltam Uram, ifjúságomtól fogva.

Tudtam kora gyermekségemtől, hogy rávettél engem és rávétettem, mégis olyan sokszor a sötétben cselekedtem, és szívem kihívóan kérdezte: Ki lát minket és ki ismer minket? (Ézs 29, 15). Istenem, mennyi kitartással ajánlottad fel nekem a te Fiadat, akit a világ istene által megvakítva megöltek; akartad, hogy bennem éljen, de én nem adtam neki szállást sem nappalra, sem éjszakára, mint egykor a samaritánus falvak.

Hányszor menekültem, Jézus, vérednek szent oltalma alá, azután tetteimmel kicsúfoltam töviseidet. Játszottam a kegyelemmel és kísértettem Istent. Amegnyert szabadságot ürügyül vettem testem számára. Sokszor kevélykedtem szent hegyeden, de megváltoztattad ítéletemet, Izrael királya; velem voltál! (Sof 3, 11. 15).

Mit is tehetek ennyi irgalom láttán7 Hálát adok neked, atyáimnak Istene, és dicsérlek téged. Áldalak, hogy ahol az mondatott nekem: Nem népem, most azt mondod — Élő Istennek fiai (Hős 1,10). Z. J.