Vetés és Aratás, 1972 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 4. szám

oldalára áll, érdekében fellép, veszedelmes helyzetekben való helytállásra készít fel, biztat, bátorít. Segítőül szegődik az ember mellé olyankor, amikor az egymaga nem tudna megbirkózni feladataival, nehézségeivel. Ezért helytálló és pontos a fent említett két új magyar bibliafordítás visszaadása, amikor a Szentlélekre vonatkozó paraklétosz megjelölést „Segítődnek fordítják és nem „Vigasztalódnak. Mert a Szentlélek nem csupán vigasztaló. Ezzel csak leszűkítenénk munkáját és jelentőségét. S itt szeretném a görög nyelv egy másik finomságára felhívni olvasóink figyelmét, ami még jobban elmélyíti számunkra az Ige eredeti mondanivalóját. Jn 14, 16 szerint Jézus ezt mondja: „Én kérem az Atyát és más Vigasztalót ád nektek ..." — helyesebben „más Segítőt". A görög nyelv kétféleképpen fejezi ki azt, hogy valami más: az allosz és a heterosz szavakkal. Az első azt jelenti, hogy másik, de hasonló jellegű; az utóbbi pedig azt, hogy más jellegű, teljesen különböző, eltérő, idegen. Talán mondanom sem kell, hogy a fenti igehelyen Bibliánk az első kifejezést használja. Jézus a Szentlélekben olyan „más Segítőt“ ígért, aki őhozzá hasonló módon védelmez, segít, magyaráz, kiáll mellettünk, baráti érzülettel van irányunkban, bátorsággal és erővel tölt el. Más és mégis ugyanaz. S mivel ez a „más Segítő" mindig Jézusról tesz bizonyságot, talán nem megy túl messze egyik írásmagyarázó, amikor azt mondja: „a Lélek Jézus Krisztus alteregoja“ (másik énje, hasonmása).

Végül még néhány szót az ötödik igehelyünkről, 1 Jn 2, 1-ről, ahol János azt mondja a megdicsőült Úrról: „Ha valaki vétkezik, van Szószólónk (paraklétoszunk) az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus." Amint láttuk, a paraklétosz volt az a személy, aki személyesen kiállt barátai mellett. Az egész Újszövetség ilyen barátnak ábrázolja Jézust. Ő az a jó barát, aki mindig készen áll, hogy védelmünkre siessen. Az említett igehelyen János ezt a gondolatot szélesíti ki s azt mondja el — micsoda hallatlanul nagy dolog! —, hogy Jézus az ember iránt tanúsított érdeklődését, baráti szeretetét, segítőkészségét nem adta fel mindmáig. Nem az a helyzet tehát, hogy leélve, végigszenvedve földi életét s végül a keresztre adva önmagát — feltámadott, s ezzel egyben végzett is az emberrel. Ma is — ebben a feszültségekkel teli XX. században — szívén viseli sorsunkat, életünket. Ma is képvisel minket, vétkező gyermekeit. Ma is könyörög értünk Isten trónusa előtt. Mert Szószólónk, fáradhatatlan paraklétoszunk Ő.

Közli: Nagy Gyula (Montreal)

A maori leányka kincse

Új-Zélandban, a Waikato folyó környékén élt Ngakuku, a maori törzs főnöke. Bár nem volt keresztyén, szívesen és érdeklődve fogadta az evangéliumot. Hogy többet tudhasson meg róla, elküldte 11 éves kislányát, Tarorét a legközelebbi misszióállomásra, Tuarangába. Az apának az volt a kívánsága, hogy leánya tanuljon meg olvasni a misszionáriusoktól, hogy azután majd ő olvashasson fel a fehér emberek szent könyvéből. A misszionáriusok örömmel fogadták házukba a maori leányt.

Tarore nagyon tehetséges volt és rövid időn belül megtanulta az ábécét. A törzsfőnök lánya hamarosan tudott olvasni. Amikor néhány hét elteltével visszatért törzséhez, a misszionáriusoktól egy maori nyelvű Lukács evangéliumot kapott ajándékba. Tarore nagyon megörült az értékes ajándéknak. Egy kis táskában egész nap magával hordozta a könyvet. Éjszakánként a táskát párnának

14