Vetés és Aratás, 1972 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám
használta, a benne levő könyvvel együtt. Egy pillanatra sem tudott megválni kincsétől. Tarore esténként felolvasott édesapjának és a törzs férfiainak az evangéliumból. Miután az apa egy ideig figyelemmel hallgatta, érezte, hogy itt nem a gyermek szól hozzá. A törzs tagjai előtt kijelentette: „Valóban, ezek a nagy Szellem szavai!" És nem sokkal később átadta életét Istennek. Egyik nap Ngakuku néhány férfival vadászatra indult. Kislányát, Tarorét és hároméves kisfiát is magukkal vitték. Estére elérkeztek a nagy Wairere-vízesésekhez. Ott 150 méter magasságból zuhog le két oszlopban a víz. A férfiak elővigyázatlanok voltak és nagy tábortüzet gyújtottak, melynek füstje felszállt a fák koronája fölé és messzire ellátszott. Ennek végzetes következménye lett. A völgy felett lakott az arawa törzs, Ngakuko törzsének halálos ellensége. Az arawák elhatározták, hogy megtámadják őket. Hajnalhasadáskor érkeztek meg, hogy meglepjék Ngakuko csoportját. A támadókat azonban rövid időre feltartotta valami, és ez a kis késedelem elég volt ahhoz, hogy Ngakuku felébreszthesse embereit és gyors továbbvonulásra késztesse őket. Az apa karjára vette hároméves fiacskáját és a hegyoldal egyik jól védett helyére vonultak vissza. Az általános kavarodásban szerencsétlenségükre megfeledkeztek Taroréról. A kislány a fiatalok egészséges álmát aludta. Feje alatt most is ott volt a Lukács evangéliuma. Amikor észrevették, hogy hiányzik, néhány férfi visszament a keresésére, de már késő volt. Tarorét meggyilkolták. Ngakuku emberei bosszút esküdtek. A törzsfőnök azonban eléjük állt s nem engedte, hogy tervüket végrehajtsák. így szólt: „Nem akarok bosszút. Éppen elég vérontás volt már törzseink között. Ahhoz tartom magam, amit eddig hallottam az evangéliumból, hogy a nagy Szellemet mindenek felett szeretnünk kell. Ő majd kezébe veszi a bosszút.“ A szerencsétlen kimenetelű támadás óta Tarore evangéliumának nyoma veszett. Uita törzsfőnök, az ellenséges törzs vezetője, győzelmi jelként magával vitte a könyvet. Olvasni ugyan nem tudott, de azért mégis egy könyv tulajdonosának mondhatta magát. Mikor visszatért törzséhez, megmutatta az otthonmaradottaknak a zsákmányolt dolgokat. Az egyik rabszolga, amikor meglátta a könyvet, kijelentette: „Én tudok olvasni! Mutasd azt a könyvet.“ A rabszolga nem volt keresztyén, így a könyv tartalma nagyon idegen volt neki. De mégis nagy szenzációt jelentett az arawáknak, hogy volt könyvük és még valaki akadt is soraikban, aki azt el tudta olvasni. A természet gyermekeinek kíváncsiságával telepedtek le, hogy felolvastassák maguknak a könyv tartalmát. A törzsfőnököt, aki a kislányt meggyilkolta, igen lebilincselte mindaz, amit hallott. Kérlelhetetlen volt. Amikor a szolga fáradtságról panaszkodott, türelmetlen lett. Az evangélium, amelyet életében először hallott, szíve mélyéig hatolt. Amikor befejezték Lukács evangéliumának a tanulmányozását, a törzsfőnök átadta életét Istennek. Az eredmény az volt, hogy megbízta a rabszolga Ripahaut, írjon a meggyilkolt leány apjának és kérjen tőle bocsánatot. A maorik vérében levő sajátságos emberi méltósággal és őszinteséggel a rabszolga engedélyt is kért Ngakuku főnöktől, hogy Uita a könyv lelki tartalmát magáévá tehesse és nyilvánosan alkalmazhassa. Mennyire megváltoztatta az evangélium ennek az embernek a szívét, hogy a jó maori tulajdonságok ilyen nemes módon jöttek elő! Ngakukura mély hatást gyakorolt az ellenséges törzsfőnöknél beállt változás. Természetesen megbocsátott neki, s ezzel véget vetettek az ősrégi törzsi viszályoknak is. Uita, a megtért gyilkos, ezután nyilvánosan Krisztushoz tartozónak vallotta magát. Isten százszorosán bosszút állt a leány haláláért. A törzsfőnök bizonyságtételétől serkentve a törzs tagjai közül többen is Krisztushoz fordultak. R. M. 15
