Vetés és Aratás, 1972 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám
Csia Lajos; A fundamentum (3.) Akik mindkét lábukkal a fundamentumon állnak, kötelesek figyelni arra, hogy a fundamentumon maradjanak. Ezt pedig Lk 6,47 szerint azzal teszik meg, ha — miután Jézushoz mentek — hallgatnak beszédeire és aszerint cselekszenek. Hogy az alapon való maradásnak feltétele az Úr szavának megfigyelése és megtevése, az több helyen is megtalálható ott, ahol a Biblia a megalapozásról beszél. Pál ezt az ismertetőjelet írja, ha valahol a gyülekezet a fundamentumon áll; „Álljon el a gonoszságtól mindaz, aki az Úr nevét vallja!“ (2 Tim 2, 19) — vagyis magát róla nevezi el. Nevét bizonyságtétellel említi. Ezt megelőzően felszólítja Timótheust, hogy rendelje el, hogy akik a mostani világban gazdagok, ne fuvalkodjanak fel, ne reménykedjenek a bizonytalan gazdagságban, hanem az élő Istenben reménykedjenek, aki bőségesen megad nekünk mindent; tegyenek jót, legyenek gazdagok a jó cselekedetekben, legyenek szíves adakozók, javaikat közlők (1 Tim 6, 17—19). Ezek, akiket Timótheusnak meg kell intenie, nyilván már rajta vannak az örök alapon, mégis arra figyelmezteti őket az apostol, hogy a jövőre nemes alapot kell gyűjteniök, tehát új alapozó munkát végezniük. Ez a harmadik alapozás! Ábrahám, miután Isten szolgálatába állott, újabb és újabb tettekkel fejezte ki, hogy nem tart a világgal, hanem Istenre vár. Nem szavakkal fejezte ezt ki, hanem az engedelmesség tetteivel. Imádkozott, Istenre hallgatott és ha Isten újabb utasításait hallotta, akkor engedelmeskedett (Zsid 11,10). Ef 3, 17-ben pedig a szeretetet említi az apostol az új alapvetéssel kapcsolatban, és a hitben való megalapozódást abban látja, hogy nem mozdulunk el az örömhír reménységétől, melyet hallottunk (Kol 1,23). A harmadik alapvető munka tehát azt a célt szolgálja, hogy a már megtalált alaphoz az engedelmesség tetteivel odaköttessünk, hogy elmozdíthatatlanok legyünk. Ezt a műveletet Pál az evangélium reménységétől való el nem mozdulásnak nevezi, ami által megalapozódunk és megszilárdulunk (Kol 1,23). Nem az ószövetségi parancsok megtartásáról van tehát szó, hanem az evangélium mellett való megállásról. Ef 3, 18 a megalapozódást a meggyökeresedéssel veti össze, ami sajátságos fényt vet erre a műveletre. Arról van tehát szó, hogy az alap és az alapra helyezkedő hivő között nem elég az összeköttetés, melyet az alapra-helyeződés nyújt, hanem szükséges, hogy az alap és a reá helyezkedő hivő összenőjjenek, összeforrjanak, egymásba átmenjenek, egymást átjárják. Ezt a műveletet meggyökerezésnek nevezi az apostol (Ef 3, 17). Az építés hasonlata nem elég tehát a művelet leírására; a hívőnek gyökereket kell eresztenie az alapba, s ezekkel összeköttetést találva megszilárdulnia benne. Péter szerint ennek az összenövésnek és megszilárdulásnak szenvedések közt kell megtörténnie, melyeket dicsőség követ (1 Pét 5, 10). A mérhetetlen dicsőséget megelőző „csekély" szenvedés által Isten maga állít helyre, szilárdít meg, erősít meg és alapoz meg a Krisztusban. A kifejezések halmaza mutatja, hogy milyen sokoldalú műveletről van itt szó: 1. helyre kell állanunk, azaz a gyülekezetben az Istentől rég kijelölt és meghatározott tevékenységbe beállanunk; 2. meg kell szilárdulnunk, azaz sokszor megújított elhatározással elköteleznünk magunkat Isten parancsainak teljesítésére; 3. meg kell erősödnünk, azaz az élő alapból belénk átáradó erővel megtelnünk és a bűn betegségét, erőtelenségét magunkból kiűzetnünk; 4. végül meg kell alapozódnunk, azaz ezt az isteni rendelést, az ahhoz való szilárd ragaszkodást és a belőle folyó erőt kell annak az alapnak tekintenünk, melyen a keresztyén gyülekezet élete s abban a mi külön életünk felépülhet vagy tovább épülhet. Abrahámról olvassuk, hogy várta az alapokkal bíró várost, melynek építője és készítője Isten. A Jelenések 21. és 22. részében előttünk áll ez a város: az új Jeruzsálem, melynek alapjai, mint másutt is olvastuk, a Bárány tizenkét apostolának nevét viselik, s mindegyik más-más színű drágakő fényét sugározza. Azt is tudjuk, hogy ez az alapokkal bíró város a gyülekezet, az Egyház, a mennyei Jeruzsálem (Gál 4, 26). A gyülekezet azonban egész földi élete alatt az alapozási munkával van elfoglalva. Alapozása lassan készül el s ha elkészül, alap és a reá épülők egymással elválaszthatatlanul össze lesznek nőve. Az alap át fogja járni a várost, amit a Jelenések könyvének képes nyelve úgy fejez ki, hogy a város falazatának beépített anyaga jáspis (a legdrágább kő) és a város tiszta arany, a tiszta üveghez hasonló. A mi sötét lényünket tehát egészen átjárja Jézus lénye. Az alapok, melyek egy-egy tanítvány nevét viselik, különböző színű drágakövekkel lesznek ékesítve, s így azok is a Bárány fényének egy-egy színét tükrözik. Mindegyik tanítás, minden bizonyságtétel más színű ragyogása a Bá8
