Vetés és Aratás, 1972 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám
rány fehér gyémántfényének. Ezt a fényt a szenvedések idején szedjük magunkra, bár most még láthatatlan rajtunk. Az alapokkal bíró város tehát most készül el, hogy egyszer Isten csodájaként felragyogjon az új földön. Hogy az egyszer megvetett ősalapra új alapok kerülnek s azokon épül tovább az alapokkal bíró város, és hogy az egy alap csodás gazdagságából ismét más alapok, ragyogó fundamentumok készülnek, s minden alap hordozza a neki adottakat, ez csak azt mutatja, hogy a város jól összeszerkesztett. Ezernyi, ezerszer ezernyi fényközpontból fogja a ragyogó világosságot az új földön élő nemzetekre szétvetíteni. Ott akkor is meglesz minden közvetítő alapnak a maga külön rendeltetése. Versengés nem lesz, hanem mindenki előítélet és magára tekintés nélkül adja tovább a neki adott fényt és világítja be a tőle hordozottakat. Ábrahám jól értette meg, hogy ebben a már akkor megígért városban az alap lesz a legfontosabb; sőt, hogy nem is egy alap lesz, és mégis egyen épül fel az egész város; s mert ismerte az alap fontosságát, azért várta „az alapokkal bíró várost“. Tehát már ma készül a város, és Pál is a fundamentumot látja benne a legfontosabbnak, hiszen 2 Tim 2, 19-ben ezt írja: „Megáll az Istennek erős fundamentuma, amelynek pecsétje ez: Ismeri az Úr az övéit; és: Álljon el a gonoszságtól — hamisságtól mindaz, aki az Úr nevét vallja!“ — Tenni! A hamisságtól elállni. Minden eszközzel kifejezni, hogy Jézus az Urunk! Ez a bealapozódás módja! Milyen az élet szeretet nélkül? Szeretet nélkül — a kötelesség — bosszantó a felelősség — kíméletlen a jog, a törvény — kegyetlen az igazság — kritikus a nevelés — ellentmondó az okosság — furfangos, ravasz a szívesség — képmutató a rend — kicsinyes a szakértelem — okvetetlenkedő a hatalom —- erőszakoskodó a becsületesség — gőgös a gazdag — fukar a hit — rajongás Az élet szeretet nélkül értelmetlenI 1 Kor 13 A barátságról Comenius, a népek tanítója „A világ útvesztője és a szív paradicsoma" című könyvében ezt mondja Krisztus a hazatalált vándornak: „Fiam, a világi emberek szeretik a barátságot; te a zajt kerüld és a magányt szeresd. A barátság nem jelent egyebet, mint segítséget a bűnhöz vagy hiábavalósághoz, vagy legalábbis a henyéléshez és az idő fecsérléséhez. Hiszen ne félj, nem vagy egyedül, még ha magad maradnál is; én veled vagyok és velem az én angyalaim seregei, velünk társaloghatsz. Ha pedig idővel mégis megkívánnád a látható barátok társaságát, olyanokat keress, akik veled egyforma lelkületüek, hogy a ti barátkozástok Istenben való megerősödés legyen.“ Valaki rám tekint Szemem lehunyom, de látom megint. Valaki hosszan, csendben rám tekint. Már régen tudom, hogy nyomon követ, reggel és este, menet és jövet. Ha megállók, ha messze elfutok, bűvköréből kijutni nem tudok. Ajka nem szólít soha nevemen, csak szemefénye ég a szívemen. Olyankor érzem, hogy most jó vagyok, elülnek bennem gondok, sóhajok. És nem tudom hogy miért vagy hogyan, csak száll belőlem a fény boldogan. Sápadt arcomra víg mosoly derül, szívem csak adni, adni kényszerül. Ó mit adhatnék én Uram, neked? Fogadd e gyarló hálaéneket! Engedd, hogy lássam újból és megint Úr Jézus, mikor szemed rám tekint! Palotay Gyula 9
