Vetés és Aratás, 1972 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám
Csia Lajos: A fundamentum (2.) A második alapozás azzal történik, hogy Isten közvetítő alapokat támaszt; körülbelül olyan szerepet játszanak, mint azok a vízforrások, melyek az élő víz áradásakor azokban keletkeznek, akik az élő vízből isznak, azaz Jézus beszédét hittel a szivükbe fogadják (Jn 4, 14). Ezek maguk is forrásokká válnak. Ugyanígy van az alappal is. Aki a Felkentet — Krisztust — befogadja s mint alapra ráhelyezkedik, maga is alappá változik, és akinek ő tesz bizonyságot a Megfeszítettről, az reá, azaz az ő bizonyságtételére építi keresztyén életét. Ebben az értelemben vált az ingatag Simon Péterré, azaz kősziklává s lett alkalmas arra, hogy mások az ő bizonyságtételére építsék hitüket. Ebben az értelemben lett minden apostol fundamentummá, lettek a próféták alapokká, s ez alapon lesz Krisztus minden bizonyságtevője annak az alapnak a részesévé, amelyen Isten egyháza felépül. Mindezek az alapok azonban nem önmagukban bírják a szilárdságot, mellyel mások alá alapot nyújthatnak, hanem mivel maguk is Krisztusban vannak, azért alkalmasak arra, hogy mások hozzájuk csatlakozzanak. Amely pillanatban ezeknek a közvetítő alapoknak a Jézussal való kapcsolata meglazul, azonnal meginognak és alkalmatlanná válnak arra, hogy mások rájuk támaszkodjanak. Péterről is tudjuk, hogy többször súlyosan megingott: akkor, mikor megtagadta Jézust és akkor, amikor Pállal szemben a farizeusok egyházi híveivel együtt a törvényeskedéshez tért vissza. Amint újra megszilárdult, megint hordozója lett testvéreinek, amint ezt két levele szépen mutatja. Péterrel szemben tehát két dolgot hangsúlyozunk: 1. hogy a szilárdságot nem magában bírta, hanem Jézusban, s éppen ezért ő maga lehetett fundamentum, de senkinek a fundamentum-természetet tovább nem adhatta. Ezt a természetet mindenki csak az Úrral való közvetlen kapcsolatból kaphatja. — 2. Hogy nem ő az egyetlen közvetítő fundamentum, hanem a többi apostol is, és mindenki, akinek Jézusról szóló bizonyságtétele szilárd és megingathatatlan. Eszerint a közvetítő fundamentumok szilárdsága nemcsak az Istentől vetett örök fundamentumon múlik, hanem azon is, hogy reá helyezkednek, megmaradnak-e rajta. Tehát nem elég a fundamentumnak elkészítése, azaz a Krisztussal való kapcsolatunk helyreállítása, hanem a nyert fundamentumon a tornyot, azaz a keresztyén életet is fel kell építenünk, hogy az a csúfság ne érjen, hogy elkezdtünk építkezni, de azt nem fejeztük be (Lk 14, 29). Az isteni örök alapvetéstől tehát meg kell különböztetnünk az egyéni alapvetést. Örök fundamentum csak egy van, s azt emberek nélkül Isten vetette, mikor egyszülött Fiát a világért halálba adta. Ezen a fundamentumon, ennek meglétén és szilárdságán semmiféle emberi vagy más erő nem változtathat semmit, megingathatatlanul, örök szilárdan áll. Mikor azonban azokra kerül a sor, akikből ezen az örök fundamentumon Isten magának örök templomot akar építeni, akkor az ideigvaló és az örökkévaló, az ingatag és a megingathatatlan egymással érintkeznek, összekapcsolódnak, sőt egymásba nőnek. Azáltal, hogy az ideigvaló az örökkévalóba belenő, készül az ideigvalóból örökkévaló, de úgy, hogy az ideigvaló csak addig osztja az örökkévaló természetet, amíg az örök fundamentummal kapcsolatban marad. Az ideigvaló leválhat az örök alapról, s ekkor elveszíti szerzett örökkévalóságát. „Mert más fundamentumot senki sem vethet azon kívül, amely vettetett, amely a Jézus Krisztus! De nézzen mindenki utána, hogy mit fog rá építeni! Mert lehet rá építeni aranyat, ezüstöt, drágakövet — amik az ítélet tüzét kiállják —, és lehet rá építeni fát, szénát, szalmát, amik az ítélet tüzében azonnal el fognak égni (1 Kor 3,11—13). Érdekes, hogy az alapra épített templomban Krisztus helyett már az apostolok és a próféták szerepelnek fundamentumokként, mert azoknak a bizonyságtételén épül fel az épület, Krisztus pedig a felépítményben jelenik meg, mint szegeletkő — sarokkő (vö.Ef 2,20). Sarokkő volt a régi keleti építkezésben az a négy hatalmas és erős kő, amelyre boltozatokat emeltek, s ezek a szegeletkövek és a rájuk emelt boltozat képezték az épület vázát, lényegét. Ehhez kitöltésképpen járultak a falak, de azoknak hordozóereje már nem igen volt, gyengébben is építették őket. A szegeletkőnek tehát szintén tartó, hordozó ereje volt, mint az alapnak. Az alapból hirtelen szegeletkő lesz, és az is Krisztus! . . . Példázat ez, mely azt adja tudtunkra, hogy Krisztus mindenhová elkísér bennünket: alattunk van, mint alap s mellettünk, mint szegeletkő. Tart, hordoz, szilárdít mindenütt és mindenkor. Azt jelenti ez a példázat, hogy Krisztust minduntalan új oldaláról kell megismernünk, használatba vennünk. Azokat a tanításokat, amelyeken hivő keresztyén életünk elindult, amelyek a kiinduláskor a fundamentumot adták, el kell hagynunk s tovább kell mennünk. „Azért elhagyva a Krisztusról való elemi tanítást, törekedjünk érettkorúságra, ne foglalkozzunk ismét a holt 8
