Vetés és Aratás, 1971 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám
Karácsony közeledtén Karácsony közeledtén Nincs aranyam, tömjénem, mirhám, valami jóleső feszültség csak, íme, e gyümölcsöző vágy, izgalma árad szerte bennem: e mindenkinek jót kívánó, a tenni, a teremni-vágyás öröm-sarjasztó akarás, meggazdagító kényszere. Karácsony örök Gyermeke, eljött s jövendő Messiásunk! Ó add, hogy adni tudjak, hogy életemnek értelme legyen! F. L. Karácsonyi történet Egy hazulról megszökött fiú szenteste vonatra szállt. Egyetlen utas ült rajta kívül a fülkében, egy lelkész. Csakhamar beszédbe elegyedtek. Olyan barátságos légkör alakult ki, hogy a fiú kiöntötte szívét új barátja előtt. „Tudom, hogy nem sok jót érdemiek karácsonyra, mégis tele vagyok várakozással — mondta. Négy hónapja elszöktem hazulról, mert meguntam a tanulást. Hamarosan elfogyott a pénzem és kezdett gyötörni a honvágy. Félek, hogy haragvó szüleim vissza sem fogadnak. Hosszú tusakodás után mégis rászántam magam és írtam nekik. Csupán annyit közöltem édesapámmal, hogy ma ezen a vonaton utazom. Ha hajlandók visszafogadni, leszállók, de ha nem, világgá megyek. Ostoba ötlet, de nem tudnám elviselni apám elutasító válaszát. Azt gondolom, hogy így mégiscsak könnyebb lesz mindnyájunknak. Most azonban félelem szorongat.“ A lelkész végignézett útitársán, majd barátságosan megszólalt: — Valójában mitől félsz, fiacskám? — Rettegek, hogy nem fogadnak vissza. — És honnan tudod meg a szándékukat? — Megkértem édesapámat, hogyha hazavárnak, kössön egy fehér kendőt előkertünk öreg almafájára. Az közel esik a töltéshez és nem kerülheti el a figyelmemet, ha ott elrobog a vonat. Hamarosan odaérünk; ki sem merek nézni, hátha hiányozni fog a kendő. — Nem baj, fiam, ne is nézz ki. Majd én leszek a szemed és tüstént megmondom, ha valamit látok. Hosszú kanyarba érkezett a vonat és megálláshoz lassított. A lelkész feszült figyelemmel kereste a fehérkendős almafát. A hóesés ellenére is azonnal felismerte. Meghatottan vonta az ablakhoz a legénykét: „Nézd fiam, hogy kivirágzott az almafa!“ A téli szélben nem egy, de lagalább ötven kendő lengett vidáman az almafa csupasz ágain, mint a megbocsátó szeretet megannyi jele. Milyen csodálatos karácsonyi üzenet rejlik ebben a történetben! Mi fontos? Egy 23 éves fiatalember, akit jól ismertem, váratlanul meghalt. Nem tudtuk megérteni. Mennyi embernek lehetett volna áldására! Milyen reményteljes út állt előtte! A temető zsúfolt kápolnájában ültünk, előttünk a koporsó. Szívünkben gyász volt, a szemünkben könnyek. Tekintetem hirtelen a kápolna homlokfalára vetődött. Egy mozaikkép volt a falon, mely Jézust, a jó Pásztort ábrázolta. A kép mellett Jézus szavai: „Nem ragadja ki senki őket a kezemből" (Jn 10, 28). A kép és az Ige vigasztaló fény volt az isteni világból. Hát nem az Úr juhai közül való volt a korán eltávozott ifjú? Ez esetben még a halál sem ragadhatta ki őt az Úr kezéből! A nyitott sírnál utoljára az apa beszélt. Kezében a hazatért fiú Bibliájával, csak ennyit mondott: „Ezzel a Bibliával járt a fiam. Keresd Jézust és az Ő Igéjét, vigaszt úgysem találsz máshol.“ — Ebben az órában mindnyájunk élete visszakerült az örökkévalóság fényébe. „Egy a szükséges dolog" — Jézust keresni, Jézust megtalálni, Jézushoz tartozni! 8
