Vetés és Aratás, 1971 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám
Egy el nem küldött körlevél — Ungar Aladár hagyatékából — Kedves Testvérem! Megint elszaladt egy esztendő, mindjárt a végére érünk. Novemberben írom e sorokat. Hullanak a falevelek, minden az elmúlásra emlékeztet. Ez az esztendő is a próbatételek ideje volt. Isten kegyelmesen átsegített valamennyin. Voltak mélypontok is, de megadatott az erő minden napra. Az életünk titka továbbra is a hálaadás. A Krisztusba belerejtőzködő élet nem ismer panaszt vagy zokszót. Ujjong ott is, ahol más valaki csak kétségbeesne. A közösség, a találkozás testvérekkel a gyülekezetben vagy a konferenciákon Istennek felbecsülhetetlenül nagy ajándéka és igazi erőforrás. Amióta a lakáshoz vagyok kötözve, ebben az örömben nem sok részem volt. És mégis kimeríthetetlen erőforrások állanak nekem is rendelkezésre. Isten megnyitja a szememet, felismerem, látom, részesülök ezekben — és kicsordul a hála a szívemből. Vajon te, akinek még bő része van mindezekben, becsülöd, értékeled? Isten úgy rendelkezett, hogy egymás hite által erősödjünk és a kölcsönös adás és vétel által gazdagít. Élő vizek forrásaira vezet minket és így belőlünk is élő víznek folyamai áradhatnak. Ez az esztendő is a fejlődés, a csendes érlelődés ideje volt. Mi nem mondhatjuk, hogy „Nevem a régi ..." — jaj nekünk, ha a régiek maradtunk és nem újulunk meg napról napra. Vagy fejlődünk, vagy lemaradunk, harmadik út nincs. Ebből a szempontból az egy helyben állás, az egy helyben topogás is lemaradás. Menynyivel lettünk Krisztushoz hasonlóbbak? Mennyivel lettünk szabadabbak önmagunktól? Szelídebb lettem? Tudok csendben tűrni? Nyitott szívvel látom a más baját? Megkötöznek még az anyagiak? Megfáradtam Jézus követésében? Egy kedves történet jut szembe. Egy hivő közösség egyik tagja bejelentette kilépését. Megkeseredett, mindent kifogásolt, semmivel sem volt megelégedve. A közösség vezetője azt mondta neki: „Rendben van, tudomásul vesszük. De még egy kicsi szolgálatot kérünk tőled, azután mindent lezárhatunk. Jöjj el holnap mégegyszer." — Mikor másnap elment, azt mondták neki: „Menj el özvegy Baloghnéhoz. Kilenc gyermeke van. Itt van ez a kosár élelmiszer, vidd el neki a gyülekezet nevében. Azután jöjj vissza ide.“ Visszajött. „Testvérek, tartsatok meg a közösségben!“ kérte megindultan. Mi történt? Ez a testvér azért keseredett meg, azért kifogásolt mindent, azért nem volt semmivel sem megelégedve, mert soha nem tett semmit, nem szolgált senkinek, nem vett részt a mások bajában. De amikor elvitte a kosár élelmiszert és látta az özvegyasszony könnybenúszó, ragyogó arcát, hallotta a gyermekek örömrivalgását s látta, hogy az egész család térdre borult és egyik a másik után hálát adott Istennek, akkor a szívébe hasított a felismerés, hogy önző, magába zárkózó életet élt. Ezért volt elégedetlen mindennel és mindenkivel. Most már nem akart elmaradni, hanem kérte, bízzanak reá szolgálatokat. Szeretteim, ebben nagy tanulság rejlik. A csak magával foglalkozó ember állapota egyre rosszabb lesz. Roppant nagy jelentősége van annak, hogyha valaki meg tud felejtkezni önmagáról. Aki az Úrra tekint, az tud könnyen szolgálni és az igazán boldog. Tehát ha valaki elégedetlen és mindent kritizál, mondd meg neki kereken: „Neked az a bajod, hogy mindig csak magad körül forogsz." Szeretettel köszöntünk mindenkit. Fogynak a napjaink és fogy a testi erő is. Ne várjatok minden levélre választ tőlünk. Minden levélnek örülünk, minden levél imádságra késztet. De válaszolni csak igazán indokolt esetben tudok. Köszönöm, hogy ezt is megérted. „A békesség Istene pedig, aki kihozta a juhok nagy Pásztorát, örök szövetség vére által, a mi Urunkat Jézust, tegyen titeket készségessé minden jóra, hogy cselekedjétek az Ö akaratát és azt munkáljátok magatokban, ami kedves őelőtte a Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön örökké.“ 4
