Vetés és Aratás, 1971 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám
AZ ÉTER HULLÁMAIN ÁT... Kedves Hallgatóim, egyszer, még évekkel ezelőtt, élénken foglalkoztatott a Rómaiakhoz írt levél két mondata. Pál azt írja: „Mert tudjuk, hogy a törvény Lélek szerint való, de én testi vagyok, eladva a bűnnek. — Tudom, hogy nem lakik bennem, vagyis az én testemben jó; mert akaratom van ugyan a jóra, de hogy azt elvégezzem, nem sikerül" (Róm 7, 14. 18). Az apostol itt bepillantást enged nekünk azokba a küzdelmekbe, amelyeket ő maga sem kerülhetett el. Ezekben önmagunkra ismerhetünk. Megrendítő önvallomás ez. Belső és külső emberének hosszú harca előzi ezt meg, amíg egy ember eljut odáig, hogy ezt meglátja és elismeri. Az újjászületett ember sokszor el akarja felejteni, hogy ő testies és bűn alá van rekesztve. Erőlködik, hogy a rosszat, amit felismer önmagában, összekapcsolja azzal a jóval, amit önmagáról feltételez. Ezért jó Pál szavait figyelembe venni. Sokszor vergődésünk igazi oka az, hogy szeretnénk feltételezni, mégis csak van valami jó bennünk. Pedig az ember természetétől fogva romlott, képtelen a jóra, bűn alá van rekesztve és Isten ítélete alá esik. Minden próbálkozás, mely ezzel nem számol, zsákutcába vezet. Halálosan komolyan kell vennünk ezt az igazságot: nincsen bennünk semmi jó és nem képzelhetünk be magunknak semmit. Sok bukásnak, megszégyenülésnek ez az oka: nem vesszük komolyan, hogy természetes állapotunk a bűn és a velünk született jó tulajdonságok tulajdonképpen mind csak csillogó, megtévesztő bűnök, amelyek mindig messzebbre sodornak Istentől. A felismerés — „testi vagyok" — mint tőrdöfés kell átjárja szívemet. Majd ha ez a megrendítő kijelentés megharcolt tény lesz számunkra, akkor kezdődik a győzedelmes élet. Megalázó, megrendítő, de mégis igaz ez, és Isten útjait járva sem feledkezhetem el erről. Hangozhat ajkamról a bizonyságtétel, lehet hitem és lehetnek cselekedeteim, de ha nem számolok ezzel a valósággal, akkor nem leszek résen és akkor mindig beleszólhat testies lényem mindenbe. Sok minden, amivel dicsekedni szoktunk, tulajdonképpen nem más, mint a testies jellegű bűnöknek más köntösbe való öltöztetése. Hogyha észreveszem, hogy valami belőlem fakad, azzal szemben gyanakvással viseltetem. Minden felfuvalkodásnak, gőgnek ez halálos döfést jelent. Nemcsak a megtisztulásra és a szabadulásra van szükségem, hanem arra is, hogy megútáljam önmagamat és elforduljak testies lényem dédelgetésétől. Mégegyszer mondom, hogy az, aki még nem vette komolyan azt, hogy ő testies és nincsen őbenne semmi jó, annak életében még nem tört át igazán a kegyelem. Ez a meglátás vezet a teljes csőd felismerésére, ez vezet arra a kétségbeesett kiáltásra: „Ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem a halálnak ebből a testéből?" (Róm 7, 24). Szeretteim, amikor valaki újjászületett, akkor meglátott ebből valamit. Én már hálát adtam Istennek azért, hogy megtérésemkor nem mutatta meg nekem egyszerre és teljes egészében, hogy milyen romlott vagyok. De amikor felismertem, akkor az én szívemből is előtört a kiáltás szabadulás, szabadító után. Amikor már nem életem fájának egy-egy romlott gyümölcsébe harapok bele és köpöm ki útálattal, hanem látom, hogy az egész fa romlott, akkor lesz egzisztenciális kérdéssé a szabadulás, akkor lesz valóság! Ennek a szabadulásnak egészen világosan felismerhető jelei lesznek. Először eltűnik a magabízás, az önmagam képességeiben való bizakodás. Amikor így valósággal erőtlenné leszek, akkor valósul meg bennem Isten alapelve: Ő a gyengékben erős, az Ő ereje erőtlenség által jut el céljához. Egy másik jele lesz, hogy nem ítélek majd el másokat. Aki pálcát tör a mások bűne, gyengesége felett, az még nem élte át igazán ezt a szabadulást. Akkor majd nem fogom kipellengérezni a másiknak a bűnét, hanem tiszta kézzel és 13
