Vetés és Aratás, 1971 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám
Ungár Aladár: Megtérésem és ifjúkorom Régen volt, amikor utoljára beszéltem saját magamról. Kérésiekre most megpróbálom lepergetni előttetek újból életem filmjét. Gyermekkoromról nagyon halvány emlékeim vannak. Édesanyámat 10 éves koromban veszítettem el. Jól emlékszem, hogy ott álltam édesanyám temetésén a kishúgommal, aki keservesen sírt. Átöleltem és azt mondtam neki: „Ne sírj, édesanyád helyett én leszek' ezután az édesanyád." Hűségesen igyekeztem pótolni neki valamit az anyai szeretettől. Még arra is gondom volt, hogy az iskolába ne gyalog, hanem villamossal menjen. Azután később, amikor abba a korba kerültünk, én vittem őt szórakozni. Végiglátogattuk a szórakozóhelyeket, én talán még szomjasabban, mint ő. Mindketten kerestünk valamit. Az utolsó éjszaka, amit végigtáncoltam, 1925. január 25. volt. Hajnalban az egész társaság felkerekedett és mentünk hazafelé. Jól emlékszem, a Deák Ferenc téren — a Pesti Vigadóban táncoltunk akkor — a földalatti villamos megálló és a templom között jártunk, amikor egyszerre rám szakadt, hogy milyen üres az élet és mennyire értelmetlen így élni. Pillanat alatt átfutott rajtam: ha itt valami nem változik meg, véget vetek az életemnek. Isten erre hamarosan felelt. Még azon a héten találkoztam egy élőhitű emberrel — életemben először. Mivel az illető külföldi misszionárius volt, azzal a reménységgel és vágyakozással mentem hozzá, hogy valahogyan kikerülhessek külföldre és valami újat kezdhessek. Mindig voltak ilyen gondolataim: ha újat kezdhetek, más ember lesz belőlem. Ez az öreg bácsi először is megkérdezte, ki vagyok. Bevallom, nagyon szégyelltem, hogy zsidó vagyok — ma nem szégyellem —, de elárultam neki származásomat. Felragyogott a szeme és azt mondta, hogy az ő Megváltója is zsidó volt. Elővette a Szentírást és elkezdte magyarázni nekem, aki soha életemben Jézus Krisztusról bővebben nem hallottam, de gyűlöltem Ót. Azt tartottam: a zsidókat azért gyűlölik, mert volt egy Jézus Krisztus. Megnyitotta előttem a Bibliát és magyarázta. Négy és félórás beszélgetés következett; ennyi ideig vesződött velem. Ebben a beszélgetésben volt egy kellemetlen pont, amelyre újra meg újra viszszatért: a bűneim. Ismételten azt kérdezte tőlem, hogy mit csinálok a bűneimmel. Amikor igyekeztem neki megmagyarázni, hogy mi zsidók hogyan próbáljuk kiengesztelni Istent, megmutatta a Bibliából, hogy erről szó sem lehet. Kezdett derengeni bennem valami, hogy az én népem valahol mégiscsak végzetesen eltévesztette a dolgot. Amikor nagyon szorongatott engem a bűneim kérdésével, azt mondtam neki, hogy most már mennem kell. Még ő kért bocsánatot, hogy olyan sokáig feltartott. Elfelejtettem megmondani neki, hogy azzal a hazugsággal indultam hozzá, hogy telefonáítattam az üzletbe: beteg vagyok. Második hazugságom az volt, hogy azt mondtam: mennem kell. „Imádkozzunk" — szólt, mielőtt elmentem volna. Íróasztala előtt térdre borult. Azt sem tudom, hogy én hogyan kerültem térdre. Imádkozni kezdett. Először csak hűvösen figyeltem, miközben arra gondoltam: „Ez az ember eddig azt sem tudta, hogy a világon vagyok, most meg imádkozik értem! Azt kéri Istentől, hogy könyörüljön rajtam, mert én nagy veszélyben vagyok, s mentsen meg engem." Eleredtek a könnyeim. Magam előtt láttam egész életemet. Eddig azt hittem, hogy igen sok nemeset és szépet ismertem meg, most pedig azt láttam, hogy nyakig benne vagyok a fertőben. Egy kiáltás volt bennem: „Uram, ha ez igaz, akkor tégy engem szabaddá!" — Éreztem, hogy nem vagyok ura magamnak. Voltak bűnök az életemben, amelyekre azt mondtam, hogy törjön le a kezem-lábom,ha még egyszer megteszem, 8
