Vetés és Aratás, 1971 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám
egymásra nézünk majd, lényünkből az Ö lénye árad majd. Ha felébredek, betelek a te ábrázatoddal — mondja a zsoltáros (Zsolt 17). Az út oda szenvedésen át vezet. A szenvedés könnyű és hamar elmúlik, de olyan dicsőséget munkál, amely súlyos, örök (2 Kor 4, 16—17). Örömmel hajlok az átszegzett kézre. Sebet üt rajtam — de metszőkése tisztogat. Levágja a vadhajtásokat, helyet teremt, hogy gyümölcs fakadhasson. Ezért tarthatom teljes örömnek a különféle próbákat. Nem, nem tudok panaszkodni. Kérek mindenkit: ne sajnáljatok, hanem adjatok hálát velem együtt Istennek. Hiszen mint gyermekével, úgy bánik velem, mikor fényit. Szentségében részesít ezáltal (Zsid 12, 10). Micsoda kiváltság! A szenvedésben ujjongó örömmel adok hálát, megköszönöm mindazt, amit reám rakott és ismét csak kérem: Uram, semmit ne tarts vissza tőlem! Hála, csak hála van a szívemben. A vele való kapcsolatom mélyül. Áldott legyen az én drága Uram, aki szeretett engem és önmagát adta értem. Semmi nem szakaszthat el az ő szeretetétől. Utolsó lélegzetvételem, szívem végső dobbanása, az utolsó gondolatom Ő legyen, Ö egyedül. 1970. áprilisban írt leveléből, bal lába amputálása után: Boldog vagyok és hálás. íme: fájdalmaim tűrhetóek —, tudom, hogy Isten éppen a szenvedések által hatalmasan formál. — Feleségem nagy szeretettel és megható hűséggel vesz körül. — Az értünk elhangzó imák erejét fizikailag érezzük. — Ismét altató nélkül, jól alszom. Fájdalomcsillapítót már régen nem szedek. — Mindennap kiültetnek negyed vagy fél órára a karosszékbe. — Ugye, mennyi ok a hálaadásra? Még nem tudom, hogyan folyik majd tovább az élet a kerekes kocsiban. De egyet tudok: Isten mindig egy napra való kegyelmet ad. „Csak egy lépést mutass Uram, s elég!" — írta a költő. Egy másik ének pedig így fejezi ki ezt: A túlsó parton nincs fájdalom, a túlsó parton zeng majd dalom, a túlsó parton nem sírunk már, a túlsó parton az Ür maga vár. Megvallom, nem volt könnyű visszatalálni az életbe. Mégiscsak ott volt bennem a remény: „Uram, hátha mégis, hátha most!" Isten másként rendelkezett — és megbiztatott. Lábak helyett szárnyakat adott. Ez azt jelenti, hogy nem kell a porban vergődnöm, szárnyalhatok, a körülményeim fölé emelkedhetek. Felülről nézve minden egészen más. 2970. szeptember végén írt leveléből: Legutóbbi levelemet áprilisban írtam, közvetlenül bal lábam amputálása után. Azóta ezerféle módon tapasztaltuk Isten szerető gondoskodását, erősítését és vigasztalását. Újra meg kellett látnom, hogy még nincsen velem készen, még sok fúrni-faragni való van rajtam. Azt is megláttam, hogy az Ür nem hajlandó félmunkát végezni. Amit elkezdett, azt kegyelme gazdagságához méltóan fogja befejezni. Az Efézusi levél kijelentése új fényben áll előttem: „Krisztus is szerette az egyházat és önmagát adta érte, hogy megszentelje azt és megtisztítsa a keresztséggel az Ige által, hogy az egyházat önmaga elé állítsa dicsőségben úgy, hogy azon ne legyen szeplő vagy ránc, vagy ehhez hasonló, hanem hogy szent legyen és feddhetetlen" (Ef. 5, 25—27). Tehát nemcsak megváltott — vagyis eloldozott a múltamtól —, hanem megszentel, vagyis alkalmassá tesz a jövő, a dicsőség számára. Mivel azonban a dicsőség egészen átlátszó fény és ragyogás, azért nem lehet majd ott rajtam szeplő, ránc vagy ehhez hasonló. Lehetőségeink U.A.-nak második lábamputációja után Lehet láb nélkül bejárni a világot, s lehet ép lábon magunk körül forogni és maradni. Lehet láb nélkül elveszettet keresni, s lehet ép lábon ráérősen, tempósan sétálgatni. Ép lábbal beszűkülni, és láb nélkül távlatokat kutatni! Lehet . . . lehet Krisztusunktól láb helyett szárnyakat kapni. Evangélikus Élet, 1970. T. E. 7
