Vetés és Aratás, 1970 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám
szik, úgy az megerőltetésébe kerül, de az isteni erőben van valami könnyedség, természetes, erőltetés nélküli. Működése nem esik annyira az érzékek alá, és éppen ezért könnyen elkerüli az ember figyelmét. Isten maga az élet központja, amely felé a lélek feltartózhatatlanul törekszik. Minden központnak van valami csodálatos vonzó ereje és ennek megfelelően minden teremtményben is megvan a hajlam a középponttal való egyesülésre. Kifejezésre jut ez az Énekek énekében, amikor a menyasszony azt mondja: „Vonj engem utánad, hadd fussunk" (1, 4). Igen, vonj engem, én isteni Középpontom úgy, hogy miközben a te csodálatos erőd legmélyebb bensőmet érinti, minden erőm és indulatom kövesse ezt! Ha a festő jó vázlatot akar készíteni, a rajztáblának mozdulatlannak kell lenni. Isten kívánja teremtményeinek együttműködését, de ez nem abból áll, hogy mi magunk csinálunk valamit, hanem magunkat, akaratunk teljes odaadásával rendelkezésére bocsátjuk, hogy az Ö tevékenysége lépjen a mienk helyébe. Példa erre Mária és Márta esete az evangéliumban. Márta azt tette, ami helyénvaló, de mert tevékenysége önmagából indult ki, az Űr meginti őt. Az emberi lélek nyugtalan és hamar indulatba jön, éppen ezért nem sokra képes, jóllehet külsőleg az a látszat. Az Úr azt mondja Mártának: „Sok mindenért aggodalmaskodói és töröd magadat, pedig egy a szükséges. Mária a jobb részt választotta, amely nem vétetik el tőle" (Luk. 10, 41—42). És mit választott Mária? A csendes, békés nyugalmat. Felhagyott a saját tevékenykedésével, hogy Krisztus Lelke munkálkodhassék benne. „Aki pedig az Űrral egyesül, egy lélek ővele" (1. Kor. 6,17). Szükséges, hogy ezt az utat válasszuk, mert „Akiben nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé" (Róma 8, 9). De hogy a Krisztus Lelke bennünk legyen, a saját magunkétól szabadoknak kell lennünk. „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai" (Róma 8,14). Ez a vezetés magában rejti az istenfiúság bizonyságát minden dologban és a teljes szabadság dicsőséges tudatát is. Ez a tevékenység, amely természetes és egyúttal könnyű, az isteni erő megnyilvánulása. „Azt, amit imádságunkban kérnünk kell, nem tudjuk úgy kérni, amint kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal" (Róma 8,26). Ha ez Ige szerint még csak nem is tudjuk, hogy mit vigyünk imádságban az Úr elé s ha csupán az isteni, bennünk lakozó Lélek, akinek a vezetésére bízzuk magunkat, képes bennünket képviselni, — nem szent kötelességünk-e korlátlan hatalmat adni Isten Lelkének önmagunk felett? Hol állt a kereszt? Jó lenne a keresztet a piactér közepén vagy a templom lépcsőjén felállítani. Jézust nem a székesegyházban feszítették meg két gyertyatartó között, hanem két lator között a város szeméttelepén; egy olyan sokfelé ágazó út mellett, hogy a feliratát héber, latin és görög nyelven kellett megírni. Olyan helyen, ahol a cinikus gúnyolódott, a lator átkozódott és a katonák kockavetéssel szerencsét próbáltak. Ott halt meg ő. Ezért és ezekért halt meg. Ezekhez menj és mondd el, hogy Jézus szerette őket, a bűnösöket. Velük evett, velük társalgott, értük halt meg. Ki vagyok én? Hatalmasabb vagyok, mint a világ minden hadserege. Mindenütt ott vagyok — a házakban, az utcán, a gyárban, a vasúti síneken, a folyókon. Munkámat csendben, észrevétlenül végzem. Figyelmeztetnek téged, hogy óvakodj tőlem, de nem veszed észbe. Rengeteg bajt okozok, mindent összekuszálok, vagy feldúlok. Betegséget, kárt, fájdalmat, sőt halált okozok. Mégis csak kevesen óvakodnak tőlem. Rombolok, elnyomok; mindent elrabolok és semmit sem adok. Ki vagyok én? •SesSeAuerj у
