Vetés és Aratás, 1969 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 1. szám
ról vett égő szén az ő ajkát megtisztította, ugyanúgy szüksége van Isten minden követének ma is a személyes megtisztulásra, hogy Istennek megtisztított és használható edénye lehessen. Az igehirdetés tartalma ne tanítás, ne a saját véleményünk előadása legyen. Ne akarjuk Istent megvédeni, az élő Isten igazán nem szorul rá erre. Nem törvényt és nem erkölcsöt kell hirdetnünk. Ne érzelmeket ébresszünk, ne hangulatot támasszunk. Ha mellékes dolgokon fáradozunk, az a gonosztól van. Ezzel rendszerint — gyáva módon — a lényeget igyekeznek elkerülni. Az evangéliumot kell hirdetni, nem az evangélium felőli nézeteket és vélekedéseket. Evangéliumot hirdetni azt jelenti, hogy Krisztust hirdetjük. Nem mint tanítót, nem mint nagy példaképet, hanem mint megváltót, mint egyetlen közbenjárót, aki bűneinkért halálra adatott és feltámasztatott a mi megigazulásunkra. Ezeket a tényeket ne pusztán mint történelmi tényeket hirdessük — mert akkor az időbeli távolság nagy lesz és a felmagasztalt, mennybe ment Úr távol lesz a hallgatóktól —, hanem mint a jelenvaló, élő Krisztust, aki most Igéje által foglalkozik az emberrel. Öt kell mint megfeszített és feltámadott Urat az emberek szeme elé állítani, mint aki most önmagát kijelenti. A régi és mindig új evangéliumot, az egyetlen evangéliumot (Gal. 1, 7) kell hirdetnünk. Olvassuk el 1. Kor. 15,1—4. Pál itt leírja az evangéliumot. Az Apostolok Cselekedeteiről írt könyvben található beszédekből előtűnik, hogy az evangéliumnak ez a lényeges magva soha nem hiányzott. Minden igehirdetőnek az a feladata, hogy mindabból, ami az evangéliumhoz tartozik, semmit el ne töröljön, el ne hallgasson, el ne hagyjon. Isten nagyságos dolgait hirdesse és a hallgatóknak állást kell foglalniok ehhez. így az igehirdetés döntésre vezet majd, amely életre vagy halálra szól (2. Kor. 2,16), amely megment vagy veszedelmet hoz (1. Kor. 1,18). Sörén Kirkegaard joggal mondja: „A keresztyén prédikáció ma „elmélkedés" lett. Ez pedig jelentheti mind a kettőt: azt is, hogy valamit egészen közelről szemügyre veszek, de jelentheti azt is, hogy személyes vonatkozásában egészen távol tartom magamat tőle." Az ilyen prédikáció épp azt nélkülözi, ami benne a döntő: a személyes elemet, azt, hogy valaki szól és valakit megszólít. Hiányzik belőle a „te meg én"! Az evangélium hirdetését tehát nem szabad a személytelen „elmélkedés" színvonalára süllyeszteni, mert akkor elveszíti bizonyságtétel jellegét. Akkor nem az isteni megbízatás teljesítése, nem személyes megszólítás lesz, hanem leírás, élettelen ismertetés. Az evangélium tiszta, Biblia szerint való hirdetése komoly problémába ütközik. Ma keresztyénségről beszélünk, keresztyén népekről, keresztyén egyházakról. A Biblia világosan tanítja, hogy újjászületés nélkül senki sem mondhatja magáról, hogy ő az Isten országának polgára. Csak az Isten jelenlétébe jutott ember ismeri fel az ő igazi állapotát, helyzetét. Nem vitatkozhatunk vélemények vagy tantételek felől. Az Ige hirdetése óriási feladatot és felelősséget jelent. Ma sincs más út vagy más mód. Isten újjáteremtő, újjáformáló ereje nélkül senki sem lesz keresztyén. Ezért az igehirdetés mindig a Jézus Krisztusban véghezvitt szabadításról és megújításról szóljon. Újévi könyörgés Búban és örömnapon velem voltál végig. Üdvözítő Jézusom Te adtad a régit. Utam gyakran fénybe'járt, megköszönöm neked. Betegséget is, s a gyászt, adtál békességet. És most, új évkezdeten az az imádságom: Úgy vezesd tekintetem, mindig téged lásson. Kár, szemétként vessem el, mi elválaszt tőled, áldd meg jelenléteddel az új esztendőmet Molnár Gyula 2
