Vetés és Aratás, 1968 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1968 / 1. szám
Jónás könyve 18. Szelíd fenyíték Az Üristen pedig egy tököt rendelt, és felnőtt az Jónás fölé, hogy árnyékot tartson feje fölött és megoltalmazza őt a hévség hántásától. És nagy örömmel örvendezett Jónás a tök miatt. De másnapra férget rendelt az Isten hajnalköltekor, és megszúrta az a tököt és elszáradt. És napköltekor tikkasztó keleti szelet rendelt Isten és a nap rátűzött a Jónás fejére és elbágyadt. Kívánta azért magának a halált és azt mondta: Jobb halnom, mint élnem! És mondta az Isten Jónásnak: vajon méltán haragszol-e a tök miatt? És azt mondta: méltán haragszom mindhalálig! Az Ür pedig azt mondta: te szánod a tököt, amelyért nem fáradtál és amelyet nem neveltél, amely egy éjjel támadt és más éjjel elveszett? Én pedig ne szánjam Ninivét, a nagy várost, amelyben több van tizenkétszer tízezer embernél, akik nem tudnak különbséget tenni jobb- és balkezük között és barom is sok van?! (Jón. 4, 6—11.) Jónás nagyon rossznak tartotta, hogy Ninive megtért, mert közvetlen hasznot nem látott belőle. De annak, hogy nőtt egy tök, amely nagy leveleivel árnyékot tartott neki, nagy örömmel örvendezett. Pedig hol az arány a két dolog értéke között! Millió lélek üdvössége, a sok állat és növény is, ellentétben az egy szál növénnyel, ami Jónásnak árnyékot tart. A bűn egészen elvakítja az embert, az önzés hályogot rak a szemre, s emiatt nem látjuk az igazi értéket. A magunk virágait többre tartjuk az egész világ értékeinél. A mi Bibliánk tököt ír, más bibliafordítások ricinust vagy csudafát említenek, mely a forró égövön napok alatt megnő és hatalmas levelei vannak. Végeredményben mindegy, hogy mi a növény neve. Itt az az érdekes, hogy Jónás milyen feltörő örömmel fogadja. Jónásban nincs gerinc. Haragszik Istenre, mert nem úgy ment minden, amint ő szerette volna, de azonnal elfogadja az ajándékot. Emlékszem, hogy a kistestvérem, amikor rosszat tett és édesanyám megbüntette, a sarokba bújt. Utána hiába kínálták étellel, nem fogadta el. Sírva elaludt. Jónás azonban nem ilyen önérzetes, önérzete csak addig tart, míg valamivel megkínálják, azután azonnal eltűnik. Ez is az ingatag jellem tulajdonsága. A gonoszban sem tud állhatatos lenni, hát akkor hogyan tudna a jóban? Kényelemszerető, kialakítja a maga kicsiny világát, kikeres egy tököt, amelynek árnyékában meghúzódik és azután nem törődik semmivel. Tőle tótágast állhat a világ. Mikor ifjabb volt, minden érdekelte, kutatta az írásokat, vágyott a nagy beszélgetésekre. Nagy vitákat rendezett barátaival, magát a világ közepének képzelte. Most már sokkal bölcsebb. Tudja, hogy kicsiny pont ő a világban, hogy a hatalmas törvényeket át nem hághatja. Megtanult alkalmazkodni és megtanulta, hogy minden percnek leszakítsa a virágát. Mert az idő telik s holnap ki tudja lesz-e rá lehetősége. Most, amikor ezer dolga lenne Ninivében, amikor oktatni kellene a papokat az Úr beszédire, hogyha ő elmegy, legyen akik tovább vezetik a népet, most amikor nem volna szabad magára gondolnia, ő ráér a városon kívül a tök árnyékában hűsölni. De ne ítéljük el Jónást, hiszen nem ezt csináljuk mi is százszor és ezerszer? Vajon nekünk nem ugyanakkora a felelősségünk? Vajon nekünk nincsen Ninivénk, nincsenek körülöttünk lelkek, akikről elfeledkezünk? Van időnk saját sebeinket gyógyítgatni, vélt sérelmeinket bogozgatni vagy egyszerűen semmittevéssel töltenf napjainkat. Jézus így szólt: „Kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába" (Máté 9,38). Mennyi érett gabona van, de hol tartjuk az Ige éles sarlóját? És ha nem volna még aratásra ért lélek, nem kellene-e plántálni, öntözni, kapálni? De mi nem szeretjük a hő napot. Eltűnt már lángoló lelkesedésünk, nem fáj már a világ fájdalma, de még a körülöttünk levők bajai sem. Túlságosan bölcsek lettünk már, belenyugodtunk, hogy így van jól minden, ahogy van. Tudjuk, hogy „nincsen új a nap alatt" s azt is megtanultuk, hogy „egy fecske nem csinál tavaszt". így önzésünket és kényelmünket jól alátámasztottuk mindenféle elmélettel s a fölénk terjedő tök levelei alatt nagyokat alszunk, mintha ez lenne az élet teljessége. Talán végtelenbe menő kártya- vagy sakkpartival ütjük agyon a perceket s aki hozzánk jön és híreket hozna Ninivéből, azt bölcsen leintjük, megetetjük, megitatjuk, mert hát ez a legfontosabb. Aztán lagymatagon, érdeklődést színlelve kérdezzük, mi is a baj, s ha bajok vannak, akkor azok majd elvonulnak maguktól is — mondjuk. De ha emberünk terveket kovácsolt és azokat forró, hivő szívvel elénk teszi, akkor leintjük, hogy nem kell mindent olyan komolyan venni, az emberek nem szeretik a nagy buzgóságot. Isten azonban nem így gondolkozik. Ö nem olyan könnyen nyugszik meg abban, hogy Ninive rossz pásztorok kezén elszéledjék, de abban sem, hogy szolgái a munkaidő derekán árnyékban heverésszenek. Mit tehet Isten? Ó, nem kell sokat tennie. Csak egy férget küld, ami elrágja biztonságot adó fáink szárát. Isten elveszi emberi bizodalmunkat. Ó nem hagyja meg azokat a dolgokat, amiket azért építünk, hogy elbújjunk ÍO
