Vetés és Aratás, 1968 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1968 / 5. szám
Sötétségből a világosságra Emlékül Laci bácsinak K. Béla megtért fegyenc mondja el a saját életéből a következőket: Életem történetét csak az Ür dicsőítésére és magasztalására mondom el. 1927- ben születtem Magyarországon, Pécsett. Ifjú életemben mindig odaadással figyeltem .és szerettem a hitoktatást, mindaddig, míg az első csapást nem kaptam egy olyan embertől, aki Isten kegyeltjének tartja magát (egy paptól). Azért a kérdésért, hogy az általa megszentelt fegyverrel szabad-e ölni, fiatal leventeként a frontra hurcoltak. Ettől kezdve sem Biblia, sem más, Isten Igéjét hirdető írás nem került a kezembe, de annál inkább a rémregények olvasásába merültem. Egyéves fogság után rövid magyarországi tartózkodás után Franciaországba kerültem, ahol a nehéz helyzet miatt nem maradt más, mint a légió. Itt mindenről volt szó, gyilkolásról, rablásról, csak Istenről nem. De ő mégis ott volt! Ezt akkor még nem tudtam.Kilencéviborzalmas szolgálat után civil élet következett. Párizs, Marseille, éjjeli mulatók, rendőrség, börtön és így tovább. Ez folytatódott sok éven át és talán elvitt volna a végső kárhozathoz, ha az Or Jézus meg nem állít. Ezt az igaz és velem megtörtént dolgot a börtönben írom. Ha ide nem kerülök, talán sohasem történik meg velem az, amit most nektek szeretnék elmondani. Egy nap értem jöttek, hogy látogatóm van. Nem tudtam elképzelni, hogy ki lehet az. Mikor beléptem a kis látogatószobába, szembe találtam magam egy férfivel, aki azt mondta, hogy Laci bácsinak szólíthatom őt és hogy ő az Or hivő követője. Akarom-e, hogy velem a Bibliáról, az Űr Igéjéről beszéljen. Megmondta, hogy ő nem pap, ő egy olyan ember, mint mi, csak neki az Ür már megvilágosította az utat, azt az egyetlen utat, ami az örökélethez vezet. Megmagyarázta, hogy ő engem nem akar semmiről se meggyőzni, mert ahhoz, hogy az Orbán higgyünk, magunknak kell saját magunkat legyőzni. Az első látogatásnál csak udvariasságból nem kértem, hogy hagyjon engem, nincs nekem ilyesmire szükségem. A következő héten megajándékozott egy Bibliával és kért, ha van időm, olvasgassak az Or Igéjéből. Mondanom sem kell, hogy a Biblia egész héten át ott feküdt olvasatlanul. Laci bácsi minden héten megismételte látogatását. Felolvasott a Bibliából, elmesélte az ő megtérését és hogy megtérése előtt ő is milyen messze volt az Ürtól. Az első három-négy hét alatt olyan érzésekkel voltam tele, amit nem is tudok elmondani. Húzott valami és taszított valami. A Bibliát elkezdtem olvasgatni. Akaratlanul rábukkantam olyan igékre, amelyek megdöbbentettek és gondolkodásra késztettek, vagy előttem teljes homályban voltak. Ezekre Laci bácsitól kaptam magyarázatot, de még mindig nem tudtam azÜrnak szívből igent mondani. És ekkor az Ür még közelebb jött hozzám. Egy este vacsoraosztáskor kifogásolni valót találtam és a fejembe vettem, hogy meg akarnak mérgezni. Vitatkoztam az őrrel és nem volt nyugtom. Nagy nehezen tudtam csak elaludni. Egy kis idő múlva felijedtem arra, hogy egy kéz van a homlokomon és tisztán hallottam az Űr szavát : „Ne félj ezektől, az élet és halál Óra én vagyok." Kedves Testvéreim, húsz év óta először térdeltem le és imádkoztam el a Miatyánknak azt a néhány sorát, ami húsz éven keresztül emlékezetemben még megmaradt. Tudom, mert érzem: az a néhány hiányos sor, a szívből elmondott ima az Ürnak egy olyan valakitől jövő jajkiáltás volt, akinek ez az utolsó segítségrehívása volt a szakadék szélén: bukik vagy marad. És megfogott, testvéreim, tudom, hogy megfogott, mert azóta azok a belső gyötrő rossz érzések kezdenek felhagyni. A Bibliát most már nem kíváncsiságból olvasom, hanem szomjúságból, az igék varázsa miatt. Amint az ember megismer egyet, tízet vagy százat, ez a vágy kimeríthetetlen marad. Egészen addig, míg az Űr magához szólít bennünket és megkezdjük a soha véget nem érő örök életünket, boldogan az Ür jobbján. 11
