Vetés és Aratás, 1968 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1968 / 4. szám
A nagy felfedezés Simpson professzor a kloroform-altatás felfedezője hivő ember volt. Egy hallgatója egy előadás után azt kérdezte tőle: „Mi volt életének legnagyobb felfedezése?" Simpson így felelt: „Amikor egy napon a szobámba léptem, egy Üjtestamentumot találtam az asztalon. Olvasni kezdtem és egészen új megvilágításban láttam és értékeltem ettől kezdve magamat. így megláttam, hogy elveszett bűnös vagyok, akit azonban Jézus megmentett." Megtérése után egy alkalommal a következőket mondta a névleges keresztyénekről: „Ha egy hullát galvanikus árammal hozunk összeköttetésbe, akkor az idegek mozgásba jöhetnek. Ez azonban azonnal megszűnik, amint az áramot kikapcsoljuk. így van a névleges keresztyénekkel is. Az emberek a templomban azt a látszatot keltik, mintha csak imádkozni tudnának és az Istent imádni. Senki sem kételkedne abban, hogy ők keresztyének. De ha kijönnek, megint a régi nyomorúságba esnek, belső kétségek és reménytelenségek gyötrik őket. Az ember az újjászületéséig abban a szomorú állapotban van, amit Ef. 2, 1—3 ír le: „halott a vétkei és bűnei miatt." Mégis csak hitt valamiben . . . Egy evangélista naplójából Egy alkalommal meglátogattam egy férfit, akit csak nehezen lehetett megközelíteni. Tudtomra adta, hogy nincs bizalma sem az evangéliumhoz, sem hozzám. Megkérdeztem: — Imádkozhatok azért önért? — Annak nincs semmi értelme! Nem hiszek sem Istenben, sem az ön imádságában. Egy benső kényszernek engedve azt mondtam neki: — Hogyha ön nem hisz sem Istenben, sem az én imádságomban, akkor én most azért fogok imádkozni, hogy ez az alkalom legyen az ön számára az utolsó alkalom a megtérésre. Kérni fogom Istent, hogy ezután ne tegyen semmit az ön megmentésére, hanem engedje önt a pokolba jutni! Persze ő csak nevetett. Letérdeltem és elkezdtem imádkozni. Magam is meglepődtem, hogy milyen szavak tolultak az ajkamra: — Uram, ha ez az ember nem tér hozzád még ma, akkor ne is legyen neki soha többé alkalma rá. Ha nem fogadja el még ma személyes Megváltójának Jézus Krisztust, vedd el az életét! Erre megérintett és meg akarta akasztani az imádságomat. De én tovább könyörögtem : — Uram, ez az ember elutasított téged. Azt mondta, nem bízik sem benned, sem az imádságban. Most azért azt kérem tőled, hogy ez legyen az utolsó alkalma a megtérésre! Meghúzta a kabátomat és nevemen szólított. De én tovább imádkoztam: — Uram, ha ez az ember most nem tér meg, akkor vedd el az életét, hiszen nincs sok értelme az ilyen életnek! És mert nem hagytam fel az imádsággal, nagy erővel ráncigálni és kérlelni kezdett: — Kérem, ne imádkozzon így tovább! Kész vagyok átadni a szívemet Istennek! Ezután ő imádkozott. Ugye milyen különös? Ez az ember nem hitte el, hogy Isten őt megtarthatja, de félt attól, hogy elveheti az életét. És ebből megértette, hogy van Isten és hogy neki is szüksége van Istenre. (ürömhír, Toronto) 14