Vetés és Aratás, 1968 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1968 / 4. szám
EZ IS KERESZTYÉNSÉG! John derék, szorgalmas munkás volt. Feleségét mindenekfelett nagyon szerette. Derűs, boldog volt az életük. Egy nap azután bekövetkezett a baj. A gyárban felrobbant egy gázpalack. John kórházba került. Arca rettenetesen nézett ki. Felesége megutálta, elhagyta őt. Ez nehéz csapás volt. Amikor kikerült a kórházból, senkije és semmije nem volt. Otthon nélkül, állás nélkül nem tudta mihez fogjon. Alkalmi munkát keresett, de ha valahol megjelent, visszariadtak tőle. Még szőnyegporolást sem bíztak rá; az asszonyok rémülten csapták be az ajtót előtte. így nem csoda, hogyha ma, ezen a zimankós, rideg novemberi délutánon teljesen tanácstalanul ődöngött az utcán. Bánatában az ital rabja lett. Ma azonban még az sem nyújthatott neki vigaszt, mert csak 20 cent húzódott meg a zsebében. Pedig milyen jó lenne egy kicsit melegedni az italboltban! Fázósan húzta össze „széllelbélelt" vékony ballonkabátját — didergett. Este lett. A város úszott a neonfényben. Egy felirat megragadta a figyelmét. Nagy, fényes betűk hirdették a túloldalon: JÖJJETEK ÉNHOZZÁM MIND, AKIK MEGFÁRADTATOK ÉS ÉN NYUGALMAT ADOK NEKTEK! Alatta meg ez volt olvasható: Mindenkit szívesen látunk. Luxusautók gördültek a kápolna bejárata elé; férfiak és nők siettek egymás után az esti istentiszteletre. John habozott. Bemenjen? Nem túl előkelő hely ez? Nem fogják őt onnan kinézni? De a fényes, hívogató felirat bátorította. Bement és ott egészen hátul valahol leült. Meggémberedett tagjaiban eláradt a jóleső meleg. Ez el is kábította egy kicsit. Közben megkezdődött az istentisztelet. Szárnyalt a gyülekezet éneke. Az imádság megragadta, még inkább az Ige, amelyet a prédikátor a Bibliából olvasott fel: ...jöttem, a szegényeknek örömüzenetet hirdetni . . . John figyelmesen hallgatta a prédikációt és az az érzése támadt, mintha minden szó csupa biztatás lett volna az ő számára. Valami megmagyarázhatatlan reménység éledezett benne. Talán mégis van segítség az ő számára is! Talán éppen ezek az emberek itt felveszik majd a gondját, adnak neki munkát! John szíve megmozdult. A prédikáció véget ért. Az Ámen visszhangra talált John szívében. Az énekkar gyönyörű énekével, imádsággal befejeződött ez a szép este. Az emberek beszédbe elegyedtek egymással és ahogy kifelé mentek, barátságos fejbólintással, kedvesen köszöntek Johnnak is. A prédikátor fenn az emelvényen észrevette Johnt és elindult feléje. John felállt, hogy eléje megy, de valaki megszólította a prédikátort — valami fontos dolgot kérdezett tőle — és ez elterelte annak figyelmét. John csalódottan látta, hogy visszafordult és eltűnt a hátsó mellékajtón. John leült és várt — de közben egyre inkább foszladozott benne a remény. Senki nem szólította őt meg, senki nem kérdezte tőle, nincs-e valamire szüksége. Kezet sem nyújtott neki senki. Előkelő hölgyek értékes prémekbe burkolva beszálltak az elősuhanó autókba — lassanként kiürült a fényes kápolna. Az egyházfi kezdte oltogatni a lámpákat. John magába roskadva ült a helyén. — Uram, bocsánatot kérek, de be kell zárnom a kápolnát — mondta mentegetőzve az egyházfi. John felállt. „Igen, igen" — mondta és kifelé indult. Szinte támolygott. Kint, a hideg levegőn megrázkódott. Hova menjen most? önkénytelenül is az Ige jutott eszébe: „...jöttem, hogy a szegényeknek örömüzenetet hirdessek." Cél nélkül bolyongott. Fázott, éhes volt és elkeseredett. Egyszerre csak összerezzent. Ott állt a hídon és a mélybe meredt. Maga sem tudta, hogy került oda. Lent kavarogtak a jeges hullámok. Lassan hullt a hó. Körülnézett. Félóra múlva még a lábnyomát is befedte a hídon a hó. fordította -r -r 4
