Vetés és Aratás, 1968 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1968 / 4. szám
EZ IS KERESZTYÉNSÉG! A gyorsvonat a nagyváros első házai között a főpályaudvar felé közeledett. Menetrend szerint, pontosan haladt. És akkor — érthetetlen módon — bekövetkezett a szerencsétlenség. A mozdony kisiklott, nekirohant egy a mélységet áthidaló híd korlátjának és lezuhant. Magával rántotta a poggyászkocsit és még két kocsit. Szerencsére az első két kocsiban csak kevés utas volt. A szerelvénynek ez a négy első kocsija elszakadt a többitől. A következő kocsi ott függött a magasban és félő volt, hogy bármely pillanatban leszakad. Lent a mélyben a város egyik főútvonala húzódott végig. Élénk forgalma egy csapásra megakadt. Óriási riadalom támadt. Kivonultak a tűzoltók és a mentők. Nagy körültekintéssel nekiláttak a mentési munkálatoknak. Mindkét oldal felől lezárták az útat, a forgalmat átirányították. A rendőrség igyekezett rendet tartani, hiszen óriási tömeg gyűlt összeg mindenki mindent látni akart. A mentési munka csak lassan haladt előre. A levegőben, éppen a vasúti kocsik roncsai felett fenyegetően ott függött az egyik kocsi. Néhány halottat emeltek ki lent, két-három sebesültet. Tovább nem jutottak. Az egyik roncs között egy életveszélybe került ember felsőteste volt látható. Beszorult a roncsok közé. Testébe belefúródott egy acélrúd. Menthetetlen volt. A halál kirajzolódott az arcára. Nagyon szenvedett. Egy orvos óvatosan odalopakodott és fájdalomcsillapítót nyújtott oda neki, de közben mindig felfelé nézett, nem szakad-e le éppen akkor a kocsi a hídról. Azután nagy sietve viszszahúzódott a biztos helyre. A tömeg csak állt, bámészkodott és hevesen vitatkozott. Egyszerre csak néma csend támadt. Egy férfi kivált a tömegből és a haldokló felé tartott. Kezében az Űjtestamentum volt. Leült az egyik roncsra, szemben a haldoklóval. Az felnyitotta szemeit és csodálkozva nézte az idegent, aki csendesen beszélni kezdett. Csak a haldokló értette; a tömeg távol volt, de odalátott a haldokló arcára. Különös változást vettek észre. Először tágra nyílt szemekkel hallgatta. Azután mondott valamit. A felelet megnyugtatta. Az idegen a kis könyvecskéből olvasott fel. Figyelmesen hallgatta, majd arca felderült. A vigasztalás igéit hallva, kitört: „Ó, de gyönyörű ez! Soha azelőtt nem hallottam!" — Egyikük sem gondolt arra, hogy a fejük felett ott lebeg és bármely pillanatban rájuk szakadhat a hídon lógó kocsi. A két férfi meghajtotta fejét, összekulcsolt kézzel imádkoztak egymás után. Azután még pár szót váltottak. A haldokló arca átszellemülten ragyogott. Megköszönte a jó szolgálatot. Azután végigvonaglott arcán a fájdalom, feje hátrahanyatlott, kiszenvedett. Az idegen lefogta a halott szemét. Felállt és úgy, ahogy jött, sietség nélkül visszament a csendben, feszülten figyelő tömeghez. Ebben a pillanatban óriási robajjal lezuhant a lógó vasúti kocsi, pontosan arra a helyre, ahol egy perccel előbb még ott ült az idegen. Óriási porfelhő támadt. A szemlélődök közül az egyik, aki ott állt az idegen mellett, izgatottan megragadta annak karját: „Barátom, ilyet még nem láttam! Mintha valaki ott tartotta volna a kezét maga felett!" Az idegen mosolyogva csak ennyit felelt: „M i n t h a ?" fordította -r -r 5
