Vetés és Aratás, 1968 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1968 / 4. szám

Az atya szeretete

Élt egyszer egy király, akinek nagyvezére tanult és jólelkű ember volt. Amikor ez egyszer keresztény országban járt, hallott Krisztusról és keresztény lett. Visszatérve elmondta ezt és hogy hisz a Megváltóban, aki a bűnösök megmentéséért szállott alá e földre.

Nem tudom ezt elhinni — mondta a király. Ha azt akarom, hogy valami megtörténjék, parancsot adok szolgáimnak és azok engedelmeskednek. Miért szükséges tehát, hogy a királyok Királya, aki egy szavával is megmenthette volna az embereket, saját maga testet öltsön és e világra jöjjön?

A nagyvezér egy napot kért, hogy szavainak igazát bebizonyíthassa. Asztalost hozatott, csináltatott egy babát és felöltöztette szakasztott olyan ruhába, mint amilyet a király egyéves fia szokott viselni. A király és nagyvezére másnap csónakban ültek és a király kérdésére a

választ kérte. Ugyanekkor megjelent az asztalos és karjaiban hozta a babát. A király kinyújtotta kezét, hogy átvegye, mivel azt hitte, hogy az az ő tulajdon gyermeke. Az asztalos azonban a kapott utasítás értelmében a babát a vízbe ejtette. A király erre azonnal a vízbe vetette magát, hogy elmerülő gyermekét megmentse. Miután ismét partra jött, így szólt a nagyvezér:

— Ó, király, nem lett volna szükséges, hogy vízbe vesd magad; nem lett volna elegendő, hogy nekem parancsold, hogy ezt megtegyem? Miért kellett neked személyesen ezt tenned?

— Az atyai szeretet késztetett erre — felelte a király.

— Szeretet volt — mondta a nagyvezér — amely a mindenható Istent arra késztette, hogy testet öltsön és e világot megváltsa, ahelyett, hogy csupán parancsolt volna.

W. Busch:

Egy felejthetetlen megtérés

Szállodábán laktam. Ismeretlen férfi hívott fel telefonon, egy nagy cég igazgatója. Ügy láttam, résztvehetett egyikmásik istentiszteleten, melyet a város különböző templomaiban tartottam.

— Tud ön segíteni egy bankáron, aki keresi a békességet, de nem tudja megtalálni? — kérdezte. Biztosítottam, hogy kész vagyok segíteni, feltéve, hogy ez komoly kívánsága. Megállapodtunk abban, hogy még aznap délelőtt tíz órakor felkeresem.

Megérkezve, a titkára több várószobán keresztül a helyettesigazgató irodájába vezetett. Bár sokan vártak reá, az igazgató azonnal fogadott. Nagyon komolyan azt mondta:

Évek hosszú során át őszintén és komolyan kerestem a békességet. Egymásután öt felekezetet kerestem fel, de hiába. Már szinte feladtam a reményt. Azt kell hinnem, hogy Jézus nem akarja az én békességemet. Mit tud nekem erre mondani?

Kivettem a Bibliát és az asztalra tettem.

Kedves barátom, — szóltam — ha a békességet keresi, így soha nem fogja megtalálni. Fordítva fogott a dologhoz, ön Isten adományát kívánja megszerezni, ezzel szemben Isten azt akarja, hogy ön előbb magát az adományozót fogadja el. Jézus Krisztus a békesség fejedelme. Csakis általa nyerhetjük el a békességet, ön is megkaphatja tőle, de csakis akkor, ha előbb őt magát elfogadja, mert ő a mi békességünk.

Feszült figyelemmel hallgatta szavaimat. Biztosíthatom önt, — folytattam — hogyha az Űr Jézust még ma elfogadja és életét teljesen reábízza, szívét eltölti az a békesség, amelyet szeretne elnyerni.

Fejét az asztalra hajtva könnyekbe tört ki. Miért nem mondta ezt nekem senki? — kiáltotta. Már régen megtettem volna. Megindultan hallgattam esdeklő szavait: „Jézus Krisztusom, te vagy a békesség fejedelme, — íme teljes szívvel elfogadlak és köszönöm a kiváltságot, hogy a te tulajdonod lehetek. Köszönöm Uram a most nyert békességet."

3