Veszprémi Ellenőr, 1908 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1908-12-19 / 51. szám
III. évfolyam. Veszprém, 1008. december IO. 51. szánt. Előfizetés: Egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 24 fillér. Felelős szerkesztő: Mnpka Cáyörgy. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kőkép-utca 13. szám. Küzdelem a drágaság ellen. Alig van aktuálisabb kérdés napjainkban, mint az évről-évre nagyobbodó drágaság. A ki csak a íiz év előtti viszonyokra is vissza tud tekinteni, elszornorodottan tapasztalja, hogy nemcsak az élelmi cikkei, hanem a ruhanemű s minden más egyéb szükséglet ára annyira emelkedett, hogy ma-holnap- kétségbe kell esnünk, amikor jogos igényeink kielégítéséről van szó. Igaz ugyan, hogy igényeink is nagyobbodtak, de ez annyira kísérője a haladásnak, hogy ellene jóformán alig tehetünk valamit. Természetes dolog, hogy a drágaságnak is legnagyobb ellenszere volna a fokozottabb igények leszállítása. De vájjon ki tanít meg bennünket erre? A korszellem olyan, ami egyenesen ösztökéli az embereket arra, hogy többet kívánjanak, mint amennyire just formálhatnak; többnek, nagyobbnak mutassák 'magukat, mint amilyenek. Ha megváltoznék az emberek gondolkozás módja, ha az altrnisztikus erkölcsök lennének úrrá a földön, hamarosan segíthetnénk minden bajon. Ámde mig ez bekövetkezik, más eszközökkel kell felvennünk a harcot a drágaság ellen. A drágaság okai kétfélék: természetesek és mesterkéltek. Természetes okai a drágaságnak az egymásután következő sok rossz termés, a takarmányhiány s az ipari állammá való átalakulásunk, amely elvonja a mezőgazdasági termeléstől a munkáskezet, megdrágítja a ter- melvényt s hozzá szaporitja a fogyasztók számát Mesterséges okai a drágaságnak a közve- , titok rohamosan szaporodó serege, a rossz ! vasúti tarifák, az árú-uzsora. Sehol a világon nincs jobb dolga a közvetítőknek, mint minálunk. Mig valamely élelmicikk a termelőtől a fogyasztóhoz jut tizenöt kézen is keresztül megy, amely természetesen mindegyik kiveszi a maga részét belőle. A legtöbbször ez a haszon az uzsorakamat nagyságát éri el. Hogy ez így van, arra nem nehéz a való életből száz és száz példát felhozni. A közvetítők túlkapásai az élelmiszer árusok egymás között való áremelésre irányuló szövetkezése mind oly tünetek, amelyeket megtalálhatunk a legutolsó faluban is s váljon van-e ellenük orvosság!? Igenis van. S az előrehaladottabb nyugati államok már nagy mértékben élnek az orvos- ! szerrel, sőt minálunk is náp-nap után terjed ennek a használata. Nem más ez, mint a fogy aszí ók szervezkedése. Több mint 1000 fogyasztási szövetkezet működik az országban. Magának a Magyar Gazdaszövetség fogyasztási és értékesítő szövetkezeti központjának a „Hangyának“ kötelékébe közel 900 működő ily szövetkezet tartozik. Ezek a szövetkezetek mutatják rneg leginkább : a drágaság ellen való küzdelem célravezető j útját. Ezeknek a szövetkezeteknek az évi forgalma meghaladja a 30 millió korona értéket. Aránylag kis összeg az égés/, ország lakóinak évi szükségletéhez képest, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy maga a szövetkezeti mozgalom is eléggé fiatal, óit azonban, ahol j egy fogyasztási szövetkezet megvetette a lábát, j gyökeresen megtudta változtatni a viszonyokat. ! Az áremelő szövetkezésekkel szemben kellő üzleti versenyt teremteti, nyakát szegte az erkölcstelen közvetítőnek s ami fő, nagy mértékben egyengeti az utján mindenhol annak, hogy a fogyasztó a termelővel közvetlenül érintkezzék, j Külföldön már régóta ismerik a fogyasztási ; szövetkezetek hasznát, hova-tovább nálunk is j kezdik megismerni, de épen e megismerés tér- : mészetszerü következményének kellene lenni, ! hogy mindenki, aki érzi a drágaság reá nehezülő terheit, aki óhajtja rryrga és embertársai anyagi boldogulását: síét elősegíteni mindenhol, fogyasztási szövetkezetek létrejöttét. Megyegyülés. 1908. december 14—16-ig. Szokatlanul népes közgyűlése volt vármegyénknek folyó hó 14-én. Sőt a második napon is szokatlan érdeklődés kísérte a tárgyalásokat, jóllehet csak harmincán jelentek meg a kis teremben. Mert rendesen csak 7—8 tisztviselő, s 3—4 bizottsági tag szokott a második nap a tárgyaláson részt venni, úgy mint 16-án, amikor a tisztviselőkön kivit! alig néhány bizottsági tag fújta a füstkarikákat a jó és rossz szivolákból és cigarettákból. Első nap tehát i27-en jelentek meg a gyűlésen, köztük körülbelül 54—56 falusi gazdálkodó, akire szenitneliáihatólag egyelőre megbeszélt közös célra törekedtek, mint ezt a következmények meg is mutatták. Tehát a falusi képviselők, vagy mini régente vármegyénkben nevezték, a „kékbeliek“ nagy számban jelentek meg, s ezen körülmény miatt az úgynevezett „urakil-ai is tömegesen harangozták össze. Azonban a közgyűlés folyamán kitűnt, hogy ez hiábavaló volt, mert a „kékbeliek“, kiket mi ezeniúi, azi hisszük teljesen találóan „nép-pári nak nevezünk, két ízben is leszavazták az „urakat“ vagyis az „alispán“ pártját. Azt hisz- szük, hogy ezen elnevezés is a legtöbb esetben kvadrálni fog! A leszavazás, de már az ellenzéki szónoklatok is, nagy izgalomba hozták az alispáni pártot, s szenvedélyes, sőt nyers disputát idéztek fel, ami elég helytelen és visszatetsző volt, különösen meri a lármázok, illetve méltatlankodók megyei tisztviselők voltak, Így ár. Bibő Károly is, aki az egyik, s neki nem tetsző szónokot megtámadta, ráförmedt, s rendreutasításokban részesítette a nagyon is elnéző főispán jelenlétében, úgy hogy kérdeztük magunktól, ki vezeti itt a tanácskozásokat? Tényleg a főispán, vagy a mindenkivel gorombáskodó Bibó Károly? Egyátalán úgy mi, mint mások is nagyon furcsának és minősíthet len eljárásnak tartjuk, hogy a közönség által választott, s kenyérhez juttatott tisztviselők, ezzel a jó közönséggel gorombáskodnak, felettük basáskodnakj s ha másképen nem lehet, csalafintasággal oktrojálják rájuk akaratukat. Egyedül ennek köszönhető, hogy a nép kezd öntudatra ébredni, szervezkedik, szövetkezik, hogy megmutassa, miszerint őneki is van akarata, sőt, — hogy ő az ur! Jól teszik! Basákra nincs szükségünk. S azok a nagyon hatalmaskodó urak, akik azt hiszik, hogy az egész vármegye őmiatiuk van, majd 1—2 év múlva nagyot néznek, ha mindenütt vereséget szenvednek, s talán egyébb emberi dolog is történik velük! ■ A család becsülete. Irta: Hopkins Moorhouse. Podmore Lóri esküvőjének megjött a napja. A vendégek összegyiilekezének s az öreg Podmore büszkén mutogatta az ajándékokat, melyek az ebédlőasztal hófehér abroszán voltak közcsodálatra kirakva. Főtisztelendő Ormsby Molland is megérkezett és kezdetét vette az ünnepélyes aktus. A jegyesek előreléptek úgy, hogy a gyertyák egészen megvilágították őket. Az egész nagyon stilszerü és szertartásos volt. Lóri mamája csendesen sírt, csupa meghatottságból. Lóri papája némán vigyorgott és% megelégedésében egyre húzogatta a szalón- kabátjának a csücskét. Babbit Billy, a vőlegény, hol fehér, hol meg vörös lett és borzasztó elő- érzései voltak. — Babbit Vilmos Henrik akarod-e ezt a hajadont hitvesedül? Mélységes csend lett. Minden szem Billyre meredt és mindenki látta azt a vörös vérhullámot, amely fölfutott Billy nyakán, égő pirosra gyújtotta füleit és elborította az arcát. Lóri görcsösen belecsipett a vőlegénye kezébe. A pap bátorítólag nézett rá. — Akarom! — súgta neki jólelküen. — Nem! — dörögte Billy. — Nem akarom! Egy rövid pillanatra mindenkinek megállóit a lélegzete. Podmore Lóri egy halk kiáltást hallatott és elájult. A mamája egy hangos kiáltást hallatott és ő is elájult. Öreg Podmore nagyot meredt, aztán . gy súlyos mozdulattal előre lépett. — Mit? — üvöltött. — Meggondoltam magam! — nyögte Billy. És amint ezt kimondotta, megfordult és mielőtt lefoghatták volna, kiugrott a nyitott ablakon. Azzal — vesdd el magad — nekivágott az erdőnek. Szegény Lóri! Nem volt egészen fiatal és az évek reménytelen sora szivében valami növekvő tiszteletet gerjesztett a szent házasság iránt. Jó leány volt, a szive arany, az arca is barátságos. Végre is joga lett volna hozzá, hogy tisztes hajadonsága jutalmául a családi élet révébe evezzen. Öreg Podm >re úgy ment el hazulról, mint egy feldühödött oroszlán. A gazembert, aki szégyent hozott egész családjára, már nem lehetett elcsípni. Ha egyszer Billy bevette magát az erdőbe, nyomtalanul és titokzatosan tudott eltűnni az emberek szeme elől. A házát hiába figyelték: nem jött haza és a bérese semmit sem tudott a hollétéről, legalább azt mondta, hogy semmit se tud. így hát Podmore bácsi vérbenforgó szemekkel járta be a vidéket, borzasztó dolgokat helyezvén kilátásba, ha egyszer nyakoncsipi a „fattyu“-t. A harmadik hét végén Billy váratlanul hazajött és munkája után látott, mintha semmi sem történt volna. Csak épen valami dolga volt a városban, mondta az embereknek, és azért járt el, nem mintha az öreg Podmoretől telne. De a kár hova ment aznap, tüntetőleg egy darab pisztolyt vili magával és bőrtokot, amikbe a golyókat tartotta. Öreg Podmore másnap reggel tudta rneg, hogy Billy megjött Egész nap nem dugta ki az orrát a házból, de este, mikor besötétedeü, szép csöndesen leosont a tagba, a mezei ösvényeken át, Babbit Billy házáig. A nagy, rozsdás mordályt, amivel fenyegetőzött, nem vitte magával. Billy otthon volt. - Ott ült béresével együtt a kemence előtt és a csizmáját szárította, mikor Podmore belépett. — Egyedül s éretnék veled beszélni, Biüly! — szóit Podmore sötéten. — jó van. — Billy ránézett a béresre. — Nem hallottad, mit mondott az ur? Erigy ki. — Ehüm . . . nem kék a puska? — kérdezte habozva az ember. — Erigy! — kiáltott rá Billy haragosan, aztán látogatójához fordult. — Nem ül le, Jóska bácsi ? Podmore leült. Mielőtt megszólalt volna, egy hosszú percig húzogatta, igazgatta a mellényét. Aztán rüviden beleköpött a kemence lángjába. — Remélem, tudod minek jöttem — Kezdte határozottan. — Mit csináltál. — Hát mit csináltam volna? — vonogatta Billy a vállát. — Az embernek joga van meggondolni magát, nem?
