Veszprémi Ellenőr, 1907 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1907-03-31 / 13. szám
VESZPRÉMI ELLENŰR TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. II. évfolyam. Veszprém, 1907. március 31. 13. szám. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő és ) Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veszprém, Virág-utca 98., .... _ íj a hova a lap szellemi részét illető közlemények, továbbá az Előfizetési árak: Egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre ;j laptUlajClOHOS. ]| előfizetési és hirdetési dijak küldendők. 3, kor., Amerikába egy évre 16 kor. Jegyzőknek, tanítóknak és Hlinfríl fivÖrUV = -1 Kéziratokat rtem adunk vissza. Névtelen levelek figye- vidéki vendéglősöknek egy évre 8 korona. íj liUpKd. VJyUrgy. jj lembe nem vétetnek. Mit zúgnak a harangok ? (Hgy.) Közel kétezer éve, hogy az Üdvözítő föltámadásának emlékét a kereszténység ünnepli. Kezdetben titokban elvonultan, üldöztetések közepete; később szintén súlyos küzdelmek között, mert hisz tudjuk, hogy a kereszténység sem vált hatalommá azonnal a föltámadás után, hanem az apostoloknak és az ő utódaiknak még sok üldözést kellett kiállani, sok küzdelmet megvívni, a császárok haragjával szembeszállani és három század pergett le addig, amig a császár is meglátta az égen a keresztet és ezeket az igéket: In hoc signo vinces. Azóta diadalmi örömünnep lön a feltámadás ünnepe a föld kerekségén s a keresztbe vetett hit, sebes szárnyakon töltötte be a föld minden tájékát, áldást hozóan, megtermékenyítve a sziveket a szeretett izzó hevével; az agyvelőket az örök igazság elévülhetleneszméjénekmin- dent beragyogó sugaraival. S múltak a századok, az ünnepek ismétlődtek és ismétlődnek. De mintha az idők folyamán keresztül, -— mely bennünket ama páratlan, soha nem ismétlődhető isteni eseménytől elválaszt, — az emberek eltávolodtak volna az örök igazságnak áldásos meleget és fényt árasztó forrásától? TÁRCA. Dal a szivemből. * Álmodjuk ezt a drága álmot! . . . Földre bübájol menyországot Ma megérted szivem . . . Álmodjuk hát! Hiszen Az ébredésre gondolni sem merek . . . Összetörné a telkemet! Álmodjuk ezt a drága álmot!. . . Nem fájna-e szivednek látnod Nehéz keresztemet ? . . . Astraeús. Dal a szivemért. Ne hagyd el a szivem! Lásdd uttalan utón Oly rég járom e világ-vadont, S bár láttam virágot, ezeret, * Előkelő, valódi költői lelkületű, helybeli úriember tollából közöljük mutatványul ezen verseket, akinek ígéretét bírjuk, hogy még sokszor gyönyörködtetni fogja olvasóinkat magas szárnyalásu dolgozataival. Mintha felülkerekedőben volna az emberek erkölcsi és vallási életében, az örök igazsággal folytonos harcban álló rósz? a tagadás szelleme ? Az embefek jégkéreggel veszik körül sziveiket, hogy az örök szeretet hevét, mely áldozatokra késztett, ne érezzék s a közöny szürke fátyolával fedik be szemeiket, hogy a szeretet jelvényéből, a keresztből kiáradó sugárkévék ragyogását ne lássák. Mert a földi dolgok túlságos szerétete által meggyengült szív, önmegtagadást feltételező áldozatokra képtelen, a szem pedig gyáva, a teremtés minden jelenségéből kisugárzó isteni jelvényt s „ezen jelben győzni fogsz“ igéket szemlélhetni. Sajnos az illetőkre, de ma már igen sok ember, úgy mint egyébb ünnepet, a föltámadásét is a földi jólét fokozottabb kihasználására, érzéki örömök és gyönyörök élvezésére használja fel. Minél kevesebb a nagy nap jelentőségének méltatásából s minél több a dinom-dánom s pompa kifejtésből. S mióta az ólombetű is bejárta hóditó körútját a föld körül s mióta annak s egyébb zseniális emberi találmánynak segélyével, minden eszme, —1 a téves is, — a villám szárnyain száguldja be az emberlakta területeket, — kivetkőztetik Felhők alján, s a völgy Ölén; Bár a lelkem üdvért sóvárgott Álmot álomra szőve: Keblemhez nem simult híven S nem érté meg egy sem, — szivem! Volt egy kábító rózsaszál Ki röpke gyönyörre vágyott, S mig a szeméből láng sugárzott Keblében dermedés, rideg: S ez megtöré az álmot. . . Jártam tovább a pusztaságot Nem vesztve el hitem . . . Ne tépjed szét az álmot újra, Ne hagyd el a szivem! Ne hagyd el a szivem! Lásdd uttalan utón Oly rég járom e világ-vadont S bár láttam ezer csillagot A menny színén, s alant az égen, Nem volt a bolygásban vezérem, Bár a lelkem üdvért sóvárgott Álmot álomra szőve: Keblemhez nem simult híven S nem érté meg egy sem, — szivem! a Föltámadás emlékét valójából s évente megismétlődő sajtó közleményekben, ékes szólamokban, allegorikus cikkekben ünnepük az „eszme11, „ige“, „igazság“ stb. efféle s átvitt értelemben alkalmazott kifejezéseknek megfelelő fogalmakat! Teszik, mert sok embernek nem elég modern; soknak unalmas; másoknak talán vörös posztó, évente s megismételve ugyanazt hallani s olvasni, hogy föltámadott az Üdvözítő! Resurrexit, Alleluja! Pedig ha valaha, úgy a „ma“ szomorú és kétségbeejtő viszonyai közt van szüksége államnak, társadalomnak, családnak, az erős hitéletre s van szüksége gazdagnak, szegénynek egyaránt. S midőn hitéletről beszélünk, tesszük ezt vallási meggyőződésre való tekintet nélkül, mindenkire egyformán! De mert ma a kereszténység üli ieg- magasztosabb ünnepét, a kaihoiicizmus pedig azon ténynek emlékét, mely ténynek valósága azon sarokkő, amelyen a Krisztus vallásának egész épülete nyugszik, — ne habozzunk, valljuk meg hogy tartjuk és hisszük, hogy Krisztus az üdvözítő föltámadott halottaiból. Ez a mai nap legméltóbb és legalkalmasabb ezen vallomás megtételére, hirdetésére. Ezt zúgják a harangok százezrei s ezt harsogják a hívők százmilliói! Alleluja, Alleluja! Volt egy, — ezüstfénnyel hideg, Ki csöndes révhez vára, S mig a keblében Isten oltára, Szelíd szemében tűz soha: És megtörött lelkemnek álma . . . Jártam tovább a pusztaságba Nem vesztve el hitem ... Ne tépjed szét az álmot újra, Ne hagyd el a szivem! Ne hagyd el a szivem! Lásdd uttalan utón, Oly rég járom e világ-vadont . . . Csillagtalan, virágtalan A táj, a merre visz utam. De hogy titokkal szent igézeten Szemeddel összeforrt szemem, Gyönyörbe . . . üdvbe . . . lázba . . . Hogy hozzám simultál feledten, Lihegve . . . égve . . . lázba . . . Amerre visz utam, Csillag-virágos lett a pálya, S ajkamon zokogva szól imára: Ne küldj, édes, a pusztaságba; Légy hitem üdvöm, Istenem . . . Ne tépjed szét az álmot újra, Ne tépd el a szivem! Astraeus.
