Veszprémi Ellenőr, 1907 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1907-03-03 / 9. szám
2. oldal. (9. szám.) 1907. március 3. Ezek voltak a kamarai értekezletnek bennünket elsősorban érdeklő részletei. De az értekezleten megjelentek, egyéb tervek alakjában is rámutattak azokra a hiányokra, amelyek miatt nem indulhat meg az élet ezen a máskülönben és régi időben anyagi bőségéről ismert országrészben. Okos, hasznos és szükséges az értekezleten bemutatott minden egyes tervnek létesítése, mert mindmegannyi más és más érdekeltség számára tár fel egy, sőt több piacot. Az értekezlet gazdag anyagát jegyzőkönyvbe foglalják és a kamarai közgyűlés véleményével felszerelten terjesztik a kereskedelmi kormány elé. Uj remények éledése fűződik e nevezetes értekezlet dátumához. Milliók kellenek a ma összehordott becses anyag értékesítéséhez, de milliónyi ember sorsán segítene e terveknek megvalósulása. És ez az igazi fegyverkezés a magyar nemzet önnállósá- gának kiküzdéséhez. Két törvényjavaslat. A múlt évi 12. számunkban bebizonyítottuk, hogy Gróf Apponyi ur az egész tanítóságot megtévesztette. És a körülmények, sajnos, igazat adtak nekünk. A hét törvényjavaslat, melyet f. hó 21-én benyújtott, anyagi helyzetünkön vagy éppen nem, vagy legfeljebb nagyon csekély mértékben javít. De még az a csekély számú boldog tanító is, kik e törvényjavaslat alapján némi fizetésjavitásban részesülni fognak, felkiálthat : „Adtál Uram esőt, de nincs köszönet benne“, mert a két törvényjavaslat teljesen megrabolja a tanítót a társadalmi függetlenségétől 1 Und da liegt der Hund begrüben. Ez a célja az egész javaslatnak. Már a múltkori cikkünkben is kifejeztük aggodalmunkat az iránt, hogy a tanítókat a régi osztályok fenntartása mellett újabb részekre forgácsolja. Az okát már akkor VESZPRÉMI ELLENŐR is sejtettük, de most már nyilvánvaló dolog, hogy a miniszter ur veszélyesnek találta a tanítóság egyesülését, mert 32 ezer ember összetartása felforgathatta volna a miniszter kalkulusait. Tehát abból az elvből kiindulva, hogy, divide et impera, még jobban szétdarabolt bennünket, hogy annál könnyebben uralkodhassék rajtunk. Ezt mutatja az a körülmény is, hogv hét külön törvénnyel akarja szabályozni, jobban mondva, ráncba szedni a tanítókat, akik eddig egy törvénynek voltak alárendelve. Jövőben ugyanis külön törvény rendelkezik majd az állami tanítókkal és külön törvény szerint fognak elbánni a többiekkel. És hogy mennyire elbánnak velünk, mutatja az I. sz. (állami tanítókról szóló) tvjavaslatnak 14. és a II. számú (felekezeti) törvényj. 23. és 24. §-a amelyekből mutatványképpen ideiktatjuk a következő példákat. Az I. 14. és a IÍ. 24. §-a többek között azt mondja, hogy a miniszter fegyelmi eljárást elrendelhet a tanító ellen az esetben, „ha magán, vagy közvagyon felosztására ámít“. Már magában véve az a tény, hogy ez a havasiatokban előfordul, meggyanúsítja a tanítóságot, amely ellen az összes tanítóságnak tiltakoznia kell. A 32 ezer tanító közül hányán vannak olyan tanítók? Alig akad 1—2. Vagy talán az utóbbi időben mutatkozó szervezkedésekre céloz? Erre is a tűrhetetlen anyagi helyzetünk kényszerít bennünket. Ezt sem tesszük a törvény ellenére, mert senki sem vonhatja kétségbe azon jogunkat, hogy nehéz, fárasztó és culturmissziót teljesítő munkánkért olyan díjazást kérjünk, amely bennünket társadalmi állásunknál fogva megillet. Ezért szervezkedünk, hogy 32 ezer ember kérelme nyomatékosabb legyen, mint egy emberé és ez bántja a miniszter urat. Ezt az egyesülést akarja lehetetlenné tenni. Az I.- tjv. 14. §-a ezt mondja: „A tanitó fegyelmi vétséget követ el a felettes hatósággal szemben tanúsított engedetlenség által“. Ki a tanítónak felettes hatósága? Az iskolaszék, melynek tagjai olyan egyénekből állanak, kik annyit értenek a tanitáshoz, mint a hajdú a harangöntéshez. Ezeknek engedelmeskedjék a lem a magyaroké lett. Ki nyerte hát meg a pákozdi csatát? De volt annak a dolognak keserűje is. A mit a mszgyiek ittak meg. A halálosan megsebzett községi jegyzőt beszállították a megye székvárosának kórházába. S családját ajánlotta a nemzetőri kapitány a magyar hatóságok pártfogására. E közben vége lett mindennek. Bejött a muszka, elértünk Világosig. Arad Hatvan stb. Ne időzzünk e szomorú képnél. A m. sz. gy.-i, volt nemzetőri kapitány kapott egy szép reggelen egy idézést a v-i zsandárparancsnoktól. Ahol közöltek vele egy feljelentést, hogy ekkor és ekkor a község határában 16 horvát katona leöletett, Ezen feljelentés valóságát látszott támogatni azon meleg ajánlat, melyet a megsebzett községi jegyző mellett a volt nemzetőri kapitány adott. A feljelentést — aláírás eltitkolásával — is mutatták neki, ki azonnal reá ismert egy községbeli kisbirtokos kézírására. Természetesen tagadott mindent, mire a zsandárparancsnok kijelentette, hogy a helyszínén fog vizsgálatot tartani. Megemlítvén, hogy egy igen terhelő községbeli tanú áll rendelkezésére. A volt nemzetőr kapitány hazautazott s elhivatta magához azt a kisbirtokost, kinek írását a feljelentésen megismerte. „Uram“, mondá neki, „a község fel van jelentve 16 horvát katona megölése miatt. Én Láttam a feljelentést és megismertem az Írást.“ „Talán nem méltóztatik gondolni, hogy én.“ „Én nem gondolok semmit, válaszolt a földes ur, csak annyit mondok, hogy ha e miatt az ügy miatt csak egy embernek a haja szála meggörbül, úgy a feljelentő elveszett ember.“ % * Csakugyan kijött a vizsgáló-bizottság. A zsandárkapitány, a járási főbíróval, ki magyar ember létére gonoszabb volt száz Csaszlauból szalasztott piócánál. Vizsgáltak, kutattak, tanukat hallgattak, semmi eredmény. Az a bizonyos terhelő tanú, midenből kitagadta magát; összeveszett a főbíróval meg a zsandárkapitánnyal, hogy mi alapon citálják őt be tanúnak, mikor ő semmit sem tud. Hétszer volt kint a komisszió. A bírót meg- botoztatta; a ref. papot elzáratta a főbíró — semmi eredmény. Végre egy ebéd után, szivarozás közben a zsandárkapitány, ki a földesurnái volt szállva, azt mondja: „És mégis meg kellett történni ennek a dolognak és én ezt ki fogom kutatni.“ Erre a földes ur, ki teljesen el volt már keseredve a sok üldözés és zaklatás által, erősen szembe nézve a kapitánynak azt válaszolá: „Tudja mit kapitány ur. Én már ezt a hajszát meguntam. Elmondom önnek, hogy miként történt a dolog. Bebizonyítani nem tudják. Tehát adja becsületszavát, hogy nem mondja tovább. Ám úgy adja azt és számoljon le azzal, hogyha ön az általam mondandókat felhasználja, én kiirtom önt a világból. Ezt becsületszavamra mondom.“ A kapitány meglepetve nézett a földes urra.,Nézte ennek elkeseredett vonásait, végre rövid gondolkozás után fejeié: „Itt a kezem.“ „Jó, tehát hallja.“ És elmondott neki a földes ur mindent igazán, őszintén s végezetül azt kérdezé a kapitánytól: „Hát ön uram 1 másként cselekedett volna?“ „Igaza van ; én is úgy tettem volna“ szólt a kapitány. „Szavamat adom, ide nem jövünk többet,.“ Nem is jöttek. Ez a pákozdi csata történetének egy epizódja. tanitó? Hol? A működése körében, vagy a társadalmi vagy éppen a magán életében? Milyen esetekben követ el durva tiszteletlenséget a felső hatósága ellen? A II. tjavaslat 23. §-a így kezdődik: „A hitfelekezeti hatóság e fegyelmi eljárást saját szabályai szerint foganatosítja“, amelyeket előzetesen be kell mutatni a miniszternek. Milyenek lesznek majd azok a hit felekezetek által alkotott fegyelmi szabályzatok még azon esetben is, (talán épen azon esetben vagy épen azért, mert a miniszternek előzetesen be kell mutatni) mennyire fognak azok bennünket lenyűgözni, ha már az állami szabályzatok is megfosztanak bennünket a szabadságtól, rabszolgákká tesznek bennünket. Amilyen jogtalan, ép oly célszerűtlen, sőt nemzeti szempontból sok esetben veszélyes is lehet, a javaslatnak ezen intézkedése. Például nemzetiségi vidékeken épen hazafisági érzületénél fogva jöhet a tanitó összeütközésbe hatóságával s akkor minden körülmények között ki van téve az állásától való megfosztás veszélyének, mert ha engedelmeskedik, megfosztják államellenes működésért, ha pedig nem engedelmeskedik, akkor meg engedetlenség miatt fogják elmozdítani, olyan lesz a helyzete, mint a két malomkő közé került buzaszemé. Társadalmi szempontból a tanitó tekintélyét romba dönti e két paragrafus. (Még a politikai jogait sem fogja gyakorolhatni szabadon. Ránk uszítja a hatóságokat és a szülőket egyaránt. Mily könnyen találnak majd okot egy fegyelmi eljárás megindítására. A fizetésrendezés és a sok hazafias frázis csak mézes madzag, amelyet a szánkon végig akarnak huzni, hogy azután annál könnyebb szerivel megfojthassanak bennünket. Különben nincs is szükség az egész §-ra. Eléggé szabályozza a tanítók fegyelmi ügyét az 1868. XXXVIII. te. 138. §-a, az 1876. XXVIII. te. 7. §-a, az 1893. XXVI. te. 13. §-a, valamint a köztisztviselők fegyelmi eljárásáról szóló 1886. XXIII. te. Miért nincs ez utóbbi törvényben e szégyenletes §? Mert ez a törvény szabad polgárok számára lett Írva, bennünket pedig rabszolgákká akarnak tenni. A köztisztviselők is tartoznak engedelmeskedni a feljebbvalóiknak, ami a szolgálati viszonynál fogva magától értődik, de azért nincs benne a törvényben és mégis megtartják ott, ahol kell és ahol lehet, de van rá eset, ahol nem lehet megtartani, sőt a közelmúltban nagyon sokan és sokszor nem tartották meg, hogy miért, erre itt nem nyilatkozhatunk. Mig a fent említett §-ok a tanítókat bilincsre verik, a II. számú tjnak 4. §-a nagyon alkalmas arra, hogy a tanítóság önérzetét megsemmisítse. Az említett § eképen hangzik: „A vallás- és közoktatásügyi miniszter felhatalmaz- tatik, hogy a községi és felekezeti elemi iskoláknál huzamos időn át kiváló érdemeket szerzett néptanítók részére az állami költségvetésben e célra megállapított hitel keretében a közigazgatási bizottság és a kir. tanfelügyelő javaslatára évi 200 K. fizetés természetével biró személyes pótlékot engedélyezhet. Ismerjük ez érdemeket 1 — Miért nincs meg e § az I. sz. tjban? Az állami tanítók talán nem szerezhetnek huzamos időn át érdemeket? Hisz az államiak is ugyanazt a munkát végzik, ugyanazt a hivatást teljesítik az iskolában, ép úgy az ifjúsági és népegyletek köreben, szóval a társadalmi életben. A nemzetiségi, vidékeken inég fontosabb missziókat teljesítenek a magyarosítás terén, mert a felekezetiek, kik a felekezeti hatóságuktól függnek, nem fejthetnek ki nagyobb tevékenységet a magyarosítás terén, még akkor sem, ha szivükben át volnának
