Veszprémi Ellenőr, 1907 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1907-02-02 / 5. szám
1907. február 2. VESZPRÉMI ELLENŐR (5. szám.) 3. oldal. Borsszemek. Téli dal. A mennyekből im hull a hó, A hó, a hó, a hó; A konflist nem huzza a ló, A ló, a ló, a ló. Miért oly sok a pótadó, Adó, adó, adó ? Ha az utcán marad a lió, A hó, a hó, a hó. Ez tehát semmikép se jó, Nem jó, nem jó, nem jó! Mire kell hát a pótadó? Adó, adó, adó 1 * A szerdai nagy hóesés következtében nemcsak a kocsiutak, de a gyalogjárók is teljesen használhatatlanokká váltak. A Főutcán történtek ugyan némi kísérletek, hogy a járdákat járhatóvá tegyék, de a legközelebbi mellékutcák és a külterületek teljességgel járhatlanok. A város abszolút nem tesz semmit, hogy a gyalogjárók forgalmát lehetővé tegye, avagy megkönnyítse, még azokban az utcákban sem, melyek az iskolákhoz vezetnek s melyeken naponta négy Ízben sok száz kis- és nagygyermek kénytelen végig bukdácsolni. A legtöbb utcában, még a belvárosban is, eltakaritatlanul hever a karácsonyi hó, mert sem a háztulajdonosokat nem kényszeritik a hó eltakarítására, sem a város nem takarittatja el a most már harmad- izben lehullott havat. Ma már alig van ember Veszprémben, aki a veszedelmesen síkos utakon, el ne vágódott volna, sőt kisebb-nagyobb baleset is történt. A hatóság pedig még mindig nem intézkedik, s még mindig nem a lábát töri, hanem a fejét, hogy kimondja-e azt a határozatot, hogy a ház- tulajdonosok a járdákat hamuval, vagy homokkal kötelesek felhinteni. A város pedig maga a havat nem takarittatja el, mert a város összes j lovai és fogatai a város legzseniálisabb alkotá- ; sától, a jégaszalótól szállítják a drága pénzen előállított aszalt jeget. A rendőrség emberei pedig vehetnének > maguknak annyi fáradságot, hogy utcáról-utcára, (mindenütt, nem csak a főutcában) járva, felírnák azoknak a háztulajdonosoknak a nevét, akik a kihirdetendő rendelet ellenére is vonakodnak a járdákat megtisztítani. De hát ezzel, mint sok más dologgal, nem törődik a rendőrség, ami pedig a közönségnek igen kellemetlen, köz- tisztaság tekintetéből pedig káros. Csak úgy röviden érintjük ezeket a dolgokat is, hátha intézkedni talál, rászánva magát egy boldog órában. Felemlítendő például az, hogy több utca házaiban a takarító cselédség az ablakon keresztül nemcsak a portörlőt rázza ki, hanem a pokrócokat is, s a szobák minden szemetét az ablakon keresztül hajigálja le az utcára. Volt alkalmunk néhány napon keresztül statisztikát vezetni arról, hogy a házak ablakain át miféle dolgokkal lett gazdagabb reggel 7 órától fél 10-ig (a takarítási idő alatt) az utca. A por, pehely, elégett gyufa, szivar és cigarettavég, gyűrött ujságszalag, gyűrött újság stb. kívül még a járókelők nyaka köré a következő tárgyak hullottak: rothadt narancshéj, sült- tökhéj, molytól tönkrement szörmegallér, gyümölcshéj, törött gyermekjáték, döglött kanári, egy hintaló roncsai, egy pár elkopott férficipő és a többi. Ezekre is tessék ügyelni egy kissé, ha már egyszer röndnek muszáj lönni! A városi tanács ne csak a pótadó emelkedését részesítse állandó figyelmében, hanem vigyázzon az emberekre is. * Megszületett tehát a „filius ante patrem vagyis a gyermek az apja előtt. Megkötötte a város a villamvilágitásra és ennek berendezésére a szerződést a Siemens céggel, mielőtt az a városi határozat, mely a villamos müvek létesítését jogerősen azon cégnek adhatná, jogerőssé vált volna. Ez a szerződés tehát olyan gyermek, akinek még apja sincs. Ha pedig van, úgy az, akit ama bizonyos hajókötél ütött agyon. Az anyja „mosóné“ volt, azért mosogatta annyira. De hát hiába; úgy sem tudja fehérre mosni, mert ha a Diesel motoros villamos müvek létesülnek, a három motorban elfogyasztott nyers petróleum oly sürü, zsíros petróleum korommal von be mindent városunkban, hogy még a városi hatóruha is kell, mert hát bizony igaz az a mondás, hogy ,,csúnya az urnák a ronggosa1'. Könyvek is drágák. A koszt meg méregdrága. Egyszóval nagy a költség. És e költség szaporodásával nagy veszedelem ért. A múlt évben iskolaszékem kimondotta, hogy sokalja a reání bízott gyermekeket, niprt hát igaz a mi igaz, 130 gyermek nem is egy embernek való s elhatározta, hogy a modern kor igényei szerint még egy osztályt nyit uj tanítóval. A koronás tandijakat ketté választja, a többit pedig államsegélyből fedezi. Az iskolaterem fundusául pedig kijelölték kertem egy részét. Megtörtént. Újólag felszámították a szolgálmányokat (földem munkáltatásának napszámait) ezek természetesen a nagy kivándorlás miatt megduplázódtak és nekem a legnagyobb csodálkozásomra ismételten meglett az 1893-ban 800 koronára rendezett fizetésem. De úgy hírlik, hogy fizetésünk az összes szolgálati éveink beszámításával, akárcsak a jegyzőké, számíttatnék be s akkor 35 éves szolgálatom után csakugyan 2400 koronás fizetésem lesz. De mit is beszélek én öreg? Hogyan lenne az lehetséges, hogy egy szegény tanító fizetése megduplázódjék! De különben ez is lehet. Mert akik az én fizetésemet 800 koronára már kétszer értékelték, azok akkora arcátlansággal 2400 koronára is felbecsülik 1907-ben s akkor fizetésem rendezve lesz egy csapásra európai színvonalra. De most már félre teszek minden keserű tréfát. Mert nem az a szegény község mindennek az oka, mert hál Ők maguk is szegények, tehetetlenek, legtöbbje napszámból éldegél. Nem is újságolom ki e szegény falu nevét, nem érdemlik meg azt tőlem; de akik ezt — és ilyeneket eltűrnek, megengednek s a tanítót a falu nyomorult kutyájának tartják, rosszabbak az emberevő kannibáloknál! Öcsém, most már elég- is lesz; s ha a szerkesztő ur helyet ád kedves lapjában, még mondok a toliadba a mi nyomorúságunkról egyebet is. Kránitz József, tanító. egy nagy társasággal együtt, melyben részt vettek a gróf Batthyányiak, gróf Zichyek, gróf Schmideggek, Chapody és Tallián nagybirtokosok stb. bérbe bírták Fehér-, Veszprém-, Somogy- és Tolnamegyék szárazföldi és vizi vadászatát. Akán különösen kedvelt szórakozásuk volt télen a Piirstölés. Szalmával jól megrakott paraszt szánkóra ültek a vadászok, úgy, hogy alig látszottak ki a szalma közül. Az erdőben aztán, ha meglátták a szarvasokat, a szánnal elkezdték őket keríteni. Közben, egy-egy nagyobb fánál észrevétlenül leszállóit egy-egy vadász. A szarvasok egyre a szánt figyelik, mely folyton körüljárja őket, mind szükebb és szükebb körben, úgy, hogy az állatok lassanként lövésre jönnek az elhelyezkedett vadászoknak. Az ilyen Pürstöléshez mindig egy akai fiatal németet rendeltek fuvarosnak. Kraft Nácinak hívták. Olyan éles szeme volt, hogy midőn az urak csak egy sötét tömeget különböztettek meg a hó- és dérlepte fák fehérsége között, ő már megmondotta, hogy az szarvas-rudli, hány állatból áll? Sőt, hogy 16-os is van közöttük. — Túrt stengenz Eur Gnoden-Steigens obi 1 — szokta mondani. Az ilyen pürstölések rendszerint szép eredménnyel jártak. Megtörtént egy Ízben, hogy br. Fiáth János, volt főispánunk fivére, egy állóhelyében 4 szarvast lőtt. Mert az erdő a lövés zaját minden oldalról úgy viszhangozta, hogy a szarvasok nem tudták magukat tájékozni, hon- nét jött a lövés? Csak a negyedik lövés után ugrottak el. Nyulra, fogolyra is sokat vadásztak s anynyira bent voltak a trainingben, hogy a nyúlnál csak az a lövés számitott, ha a nyúl fejbe volt lőve. Egyizben azzal mulatott a társaság, hogy az udvarban volt kút kámváján látható sötét szinü facsomóra lődözött czélba az ambitusról. Persze golyóval. A mulatság folyt egy ideig, midőn az egyik lövés után visszacsap egy 'golyó a társaság feje fölött az ambitus falába. A kemény faböczök vágta azt vissza. Persze, hogy abba hagyták a lődözést. A szomszéd birtokos, gróf Lamberg hires és szenvedélyes vadász volt, dacára annak, hogy mindegyik kezén csak a hüvelykujja volt meg, a többi lefagyott, illetve lerothadt. Kint volt tél idején egy katonatiszt barátjával az erdőben vadászni. Nagy hóvihar keletkezett, mely őket a hazatérésre intette. Beültek a szánba s men- tek-mentek, de azért csak nem értek haza. A gróf megállította a szánt s mondta a kocsisnak, hogy ő azt hiszi, miszerint eltévedett s folytonosan körbe járnak, mert különben már rég otthon kellene lenniök. A kocsis is bevallotta, hogy nem tudja, merre járnak. A gróf leszállt s késével egy nagy hasítást tett az egyik fa héján. Elindultak s egy bizonyos idő múlva ismét a megjelölt fa elé értek. Most már bizonyosak voltak felőle, hogy eltévedtek. Az idő mind szigorúbb lett, a sötétség mind sűrűbb. Nem tudták, mit csináljanak. A tiszt agyonfázva, már bóbiskolt a szánban. Végre a kocsis azt tanácsolta, fogják ki a lovakat, üljenek föl rájok a gróf és ő, ő bízik az egyik ló ösztönében, az elvezeti őket valami lakott helyre. Úgy is lett. A tisztet betakarták bundákkal, pokrócokkal, ők pedig felültek a lovakra s engedték azokat menni, amerre akartak. Mintegy félóra múlva csakugyan egy já- gerházhoz vitték őket a lovak. Onnét a gróf parancsára lapátokkal, lámpákkal mentek ki az emberek a szánkóért s az abban lévő tisztért, aki egészen meg volt dermedve. A vadász ha- marjába levetkőztette, hóval erősen bedörzsöl- tette, ágyba fektette, teát adott neki. Másnap semmi baja sem volt. Lamberg grófnak sem. Csak az ujjai kezdtek fájni, később dagadni mind a két kezén. Aztán kifakadtak s minden orvosi beavatkozás dacára valósággal lerothadtak. Mindezt pedig az okozta, hogy a gróf ujjai a lovaglás alatt megfagytak s mikor a vadásziakhoz ért, ahelyett, hogy hóval dörzsölte volna, a kályhán melengette azokat. Mondom azért kitűnő lövő volt. De nagyon irigy vadász. Egyizben találkozott az akai vadásztársasággal, midőn fürjésztek, foglyásztak. Hallotta a hírét a hires Kinkg-nek, melyről nem tudta, hogy az ő kutyája faja. Csatlakozott a a társasághoz. X. ur udvariasságból átengedte neki Kinkyt, keressen a grófnak, ő pedig vállra vetett puskával csak a kutyát dirigálta. Lamberg gróf lőtt és lőtt. Végre br. Fiáth Ferencz megsokalta a dolgot s intett X. urnák, hogy lőj jön ő is. X. ur levette a puskáját. Gr. Lamberg kettőjük között ment. X. ur ismerte a kutyáját. S mikor az felverte a csapatot, ő és báró Fiáth lelőttek egy-egy vadat, mielőtt
