Veszprémi Ellenőr, 1907 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1907-04-07 / 14. szám
2. oldal (14. szám.) VESZPRÉMI ELLENŐR__________________ ____________________1907. április 7. jainak biztos kenyeret kaphatna s mellékesen művelhetné csekély földjét is, akkor a kivándorlás önkényt megszűnnék, akkor a magyar nem vágyna a tengeren túl keresni boldogulását. De mikor érhetjük ezt mi el ? A mi j megkötött kezeinkkel mikor juthatunk mi oda, hogy gyárkémények füstölögjenek j vidékünkön? A közö vámterület áldásai \ mellett, mikor fognak a mi tőkepénzeseink ipari és gyári vállalatok alapításába belemenni ? Mikor a külföldről és különösen osztrák szomszédainktól beözönlő ipari termékek teljesen fedezik a mi szükségleteinket, mikor évenként több mint 400 milliót visz ki tőlünk a külföld ipara, akkor hogyan kívánjuk megakadályozni a kivándorlást erőszakos intézkedések nélkül ? Ha annak a külföldre kiözönlő 400 milliónak csak a fele maradna itt bent : az országban, hány ezer és százezer munkáskéznek lehetne abból biztos keresetet nyújtani, hány ezer családnak nyugodt, megelégedett életet biztosítani ? De mig ez el nem következik, addig a kivándorlás kérdése mindig felszínen j fog maradni. Folynak a kiegyezési tárgyalások s Bécsben a magyar törekvéseknek minden áron útját akarják vágni. A nemzeti kormánynak ezerféle akadályokkal fog kelleni megküzdeni addig, mig követeléseinket érvényesíteni fogja. De nem kételkedünk abban, hogy a nemzetnek oly régen és oly hőn óhajtott vágya teljesedésbe fog menni s nemsokára osztrák szomszédaink elé fogjuk emelhetni a háromszinü vámsorompót, a mely reméljük, hogy egyúttal a kivándorlásnak is tilalom-fája lesz. 150.000 koronás csalás. Hónapok óta terjedt a hir, hogy egy siófoki „lapszerkesztő“ 6 év óta bűnös üzelmeket folytat s úgynevezett hitelezési csalást és sikkasztást követ el. Bűnös üzelmeit azonban folyton leplezni tudta, mert megcsalt hitelezőit, újabb és más helyeken fondorlatos módon szerzett pénzzel meg tudta nyugtatni s részben kielégíteni. A csalást az illető „lapszerkesztőx úgy követte el, hogy mindenfelől, Budapestről, sőt Fiúméból is, mindenféle árut rendelt s azokat potom árért, siófoki cinkostársainak eladta. A „lapszerkesztőnek“ üzlete nincs s mégis vett hintákat, harangokat, szőlőpréseket, permetező és kénegező gépeket, uj hordókat, bort, sört, pálinkát stb. mindent hitelben és nagyban. Hogy hitelképességét bármily'összegre is jónak tüntesse fel, referenciául azoknak cimét adta fel, kikkel ő szövetkezett s akiknek az árukat egyharmad értékben már előre eladta. Sőt önmagát is megnevezte referenciául valódi nevén s mint községi képviselőt, — mig leveleit más néven irta, — azon melyen lapját megjelentette. Tudniillik mint Kim Gyula szerepelt lapjában s valójában ifj. Kóhn Gyulának hívják. Természetes, hogy cinkostársai ha megképeztettek, azt a felvilágosítást adták Kóhn felől, hogy Kóhn többszörös' háziúr, 30 hold termőszőlője van s egy 60.000 koronás menyasszonya, azonkívül 80.000 korona betétje a Balatonvidéki Takarékpénztárnál és 10.000 kor. kauciója az állampénztárnál, mint tulajdonos és szerkesztő. A hat év óta ily módon kicsalt áruk két siófoki kereskedő raktáraiba vándoroltak, kik ezen a réven vagyont szereztek s ma fogatokon járnak. S Kóhn szerkesztő mégis másokat, igy a balatoni halászati részvénytársaságot vádolta folyton lapjában, még csalással is. Ezideig több nagy cég tett Kohn ellen feljelentést 15.000 korona erejéig csalás és sikkasztásért. A mi birtokunkban is vannak levelek, melyekben kereskedők és nagyiparosok Kóhn és Társai ellen panaszkodnak. Kóhnt feljelentette 6 pécsi cég, kettő Debrecenből, kettő Sopronból, négy Aradról, egy j Károlyvárosból, hat Fiúméból. Mint értesülünk, még igen sokkan vannak, kiKet Kóhn és cinkostársai megkárosítottak s | akik most mindenfelé járják a vidéket, hogy ; hitelezőikkel, illetve áldozataikkal kiegyezzenek s a börtöntől megmeneküljenek. Nem jól teszik a becsapottak, ha kiegyeznek, mert bár Kóhnnak nincs semmije, de cinkostársai gazdag emberek, kiken a felmerült kárt be lehet majd hajtani. CSARNOK. Dal a fehér rózsáról. Álmok honába jársz velem Rejtelmes, titkos éjeken . . . Álmok honán, mesék ködén Bolyongva űzlek én Veled vagyok, veled! Fehér rózsádra gondolok S a szivem felsír, felzokog . . . * . . . s egy-egy levélke megremeg Hogy dalt susog, hogy dalt rebeg Az esti fuvalom ... Kicsiny virág, piciny bogár Szénáért hozó csillagsugár Tovább susogja mina’ . . . Oly édesen Szerelmesen : Fehér rózsáról szól a dal Fehér rózsához száll sóhaj Az éjnek ünnepén . . . Ezüstfényes mezőn A méla holdsugárba _ Hol kápolnácska áll Vénusznak szentül áldva: Imára térdelek Hogy dalt susog, hogy dalt rebeg Az esti fuvalom . . . Fehér rózsáról szól a dal Fehér rózsához száll sóhaj A bágyadt, csöndes éjbe: ,,Igézet hölgye, drága lény Vénusz papnője légy enyém !“ Szivedhez száll dalom És megjelensz Előtűnsz szellem-utadon Sötét hajúdban rózsa Az éjben is fehér . . . . . . 5 ahogy karom elér Reszketőn a titkos félhomályba És mámorit és részegít Rózsád s hajadnak illatárja Lihegve . . . fuldokolva . . . Lágyan zsibbaszt karod Vállamra fonva . . . Vénusz nevén Vénusz üdvétől forrva A csókod perzselő hevén Lelkem hozzája száll. . . ... és ébredek Hogy dalt susog, hogy dalt rebeg Az esti fuvalom . . . Gyötrödve-égve Az ébredéstől félve Mámorban mámort epedve Szilaj, vad őrületbe’ Az ajkad keresem . . . S hogy meglelem Hogy tépdesem Hérv osztva kéjbe’, "ágyba’ Gyönyörrel bágyadt éjszakába’: A csókod oly ledér! jéhez kerülnek s alakra nézve többnyire laposra faragott, tetejükön körbe vagy piramisba vég- ! ződő kövek. A katolikusoknál kereszt jő az emlék fölé. A többi felekezet, ami még a múlt században is nagy mérvben folyó vallási villongások utónyoma, nemcsak nem használja a keresztet, hanem meg sem tűri. Keleti természeténél fogva a magyar is szereti a képeket és illusztrációkat. A falusi temetők egyszerű fakeresztjei tele vannak ragasztva szén képekkel s magukról az ízlésesebb márványkövekről sem maradhat el némi szokásos cifraság, szomorufüz, siró angyal, letört rózsa, mit az illető művésznek úgy oda kell vésnie nagyobb világoság okáért, hogy az angyal szemeiből akkora könyek potyognak, mint egy szilvamag a letört rózsa pedig mintegy félaraszt- nyira tőjétől leesőben, . . . útközben örökitte- tik meg. Sok nép angyalnak hiszi a halált, mely pallosával vagdossa le az emberiséget; mások ismét sárkánynak tartják; néhol szétszórt hajú hölgynek látjuk lefestve, sötét palástban, csontos kezekkel, valami seprőféle eszközt tartva. No, nekünk magyaroknak nincsenek semmi exaltált fogalmaink Halál ő kigyeiméről. Egyszerűen sovány öreg embernek tartjuk, kinek a nép-fantázia egy igazi spanyol-pengéjű kaszát nyom markába, hogy azzal vegye ki közülünk a maga „adó“-ját. A meghalt hajadont a „Halál menyasszonyának“ nevezzük, miből szintén az tűnik ki, hogy a halál sem nem vészangyal, sem nem hölgy, hanem himnemü, öreg fickó, kinek egy régi népmese szerint a már említett kaszán kivid még egy előtte ugrándozó és farkcsóváló kutya (a betegség) is szolgálatára áll. Talán innen az a közmondás a köhögő emberről, hogy „a halál kutyája ugat belőle“. Azon majdnem tréfás enyelgő modort, melyet a mindent fölemésztő legnagyobb hatalommal szemben használunk, kiválóan jellemzi ama népmeséinkben sűrűn előforduló, de különben is szokásos megszólítás: „halál koma!" A ko- maságban és sógorságban élő nemzet, még a halált is komának fogadja. Szó ami szó, de van is valami benne, hogy atyafiság velünk. Mint született iovasok nehogy derogáljon: a halál utáni egyetlen utunkat sem tesszük másként, mint lóháton: a „Szent Mihály-lován“ s a falusi rektornak, ki nótárius és tanítói minőségben eddig is „eszünk köszörűse“ vala, hogy utoljára még kedvünk szerint kibeszélhessük magunkat, kötelessége bennünket megszólaltatva, mindennemű érdemes ismerősünktől szívreható versekben elbucsuztatni. Ha még ezután is kimaradna valami, azt majd az utódok szépen kivésetik az emlékkőre — összes titulusainkkal egyetemben. A régibb siriratok latin nyelven lévén szerkesztve, nem a nép esze szerint készültek s e korból csak a „Hodie mihi, cras tibi“ maradt reánk és a Budapest-városligeti sirkő feliratával cinikus „Fait.“ Ma azonban már egy sereg magyar humoros sirirattal találkozhatunk, melyekből a jellemzőbbeket válogatjuk ki. Tornyos Ferenc váci lakos Pestre jővén bevásárolni, itt a lóvonatu vaspálya által elgázoltatok s a kerepesi-uti temetőben adták át az anyaföldnek. Fejfájára a következő felirat került: itt nyugszik Tornyos Ferenc váci lakos, meghalt Pesten. Kár volt Pestre jönni! A férji gyöngédség különös megnyilatkozása egy másik, majdnem közvetlen mellette fekvő márványkő irata : Itt pihen nőm H. Terézia. Meghalt 24 éves korában. Ne búsuljunk Tercsim! Hiszen találkozunk! (A Tercsi nem is busui már. A férj pedig valószínűleg nem tartja sürgősnek a — találkozást.) Mennyivel poetikusabb a r.-szombati utazóügynök sirirata: Itt pihen Kutlik Pál az én kedves férjem. Honnan foglak várni ezentúl mindennap ? A házastársi búbánat egyébiránt sok különböző alakban fordul meg gyűjteményünkben, melyből azonban elégnek tartunk kettőit közölni. Az ebeckei temetőben: Itt nyugszik az urban Rigócz Katalin feleségem, ki szegény nyomorék volt s a magam költségén temettettem el itt helyben. Egyik szemére megvakult a bajmóci tűznél. Tegnapelőtt megest behunyta a másikat is. Fényeskedjék neki az örök világosság! A másik a pribeli kántor versezete, mely- lyel néhai hitvese emlékkövét megszólaltatá: Mondjátok föltámad, De bizony nem támad,
