Veszprémi Ellenőr, 1907 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1907-04-07 / 14. szám
1907. április 7. VESZPRÉMI ELLENŐR (14. szám.) 3. oldal. Sutét hajadban rózsa Az éjben is fehér ... Lihegsz . . . kacagsz . . . Kacagsz s tovasuhanva Vágyó karom nem ér .. . * Ezüstfényes mezőn A méla holdsugárba Nehéz, bóditó illatárba Hol kápolnácska áll Vénusznak szentül áldva : Ámor ragad tova . . . A szárnya himes, nesztelen Pajzánul veretes kebleden . nevezi; a hollandoknak megvan az „Adril“-jek; a franciáknál pedig a „poisson d’Avrill“. Ha azt kérdjük a franciáktól: miért nevezik az egy- ügyü ficzkót, kivel a bolondját járatják, „hal“- nak (poisson), azt mondják, hogy azért, mert ez az állat a legostobább. Azonban ez az indokolás egészen alaptalan. A tudatlan emberek ,,la passion d’Avrill“ szavakból csinálták a „poisson d’ Avrill“-t. 1530-ban Augsburgban birodalmi gyűlést hirdettek, hogy a török háborúra pénzt és katonát szerezzenek, a vallási villongásnak véget vessenek s különösen a rendkívül elhanyagolt pénzügyeket rendezzék. A mondott év április 1 -je különösen az nap volt, melyen az összes pénzügyeket kell vala rendbe hozni. Ezen nap ennélfogva igen sok és nagy pénzspekulációkra adott alkalmat. De mivel e napon semmi uj pénzrend nem jelent meg s az üzérek felültettek, a nép gúnyból elnevezte őket „ április bolondoknak“. Az áprilisba-kiildés gyakran nagy szerepet játszott a társadalomban. XV. Lajos a lotharingiai herceget és nejét — mert Lothringiát Franciaországba akarta kebelezni — Luneville saját városában tartotta fogva. A hercegi pár szökésre határozván el magát, ápril 1-én pórköntösben ment ki a városból és a kapu előtt álló őr által természetesen nem tartóztattatott fel; de alig értek ki midőn a velők szemközt jövő paraszt leány rájuk ismert és az őrhelyen elbeszélte kedvesének az esetet. Ez azonban pompás áprilisi tréfának tartotta az egész dulgot és annál nagyobbakat kacagott, minél hangosában bizonyítgatta kedvese, hogy jól látott. A katona nehány perc muDa mégsem tartotta a hirt lehetetlennek s rögtön jentést tett a tisztnél. „Quel joli poison d’Avrill!“ kiáltott fel nevetve. „Kedvesed botoddá tartott!“; de rövid idő múlva — ő sem akará magára venni a felelősséget — a város- parancsnokkal közié a hallottakat. „Ön április bolondja!“ dühöngött ez, — hallgasson, különben az egész helyőrség előtt nevetségessé teszi magát. Nehány óra múlva a parancsnok is aggódni kezdett, elküldött tehát a herceg szobája előtti őrség tisztjéhez, megkérdeztetvé, honn vannak-e a magas uraságok? „Alszanak“, volt a kérdőre vont és csendre intő komornyik válasza. így telt el 8 óra, mely alatt a magas pár átlépte a határt. Ki Írhatná le Blassac, a vár- parancsnok haragját, midőn megtudta, hogy mindnyájukat az április küldte áprilisba. Regnault de Saint Jean, d’ Angel és Cárion de Nisas 1805. április első napján hivattak egy hamisított miniszteri aláírással Fontain- bleauba, Napoleon császár elé. Ez utóbbi természetesen semmit sem tudott a dologról, mire Regnault szörnyű haragra lobbant, mindenáron ki akarta fürkésztetni a tettest, aki őt áprilisba küldőbe, de biz ez még a rendőrfőnöknek sem sikerült. Cárion ügyesebben viselte magát. „Sir! — mondá — nem panaszkodom, hogy áprilisi tréfát űztek velem, mert ez által nyílt alkalmam rendkívüli időben is bemutatni hódolatomat. Napoleon jóizüt nevetett és mindenütt elbeszélte a tréfát, melyet nagyon kedvesnek találtak. Nagy Péter cár egy Ízben egész várost küldött áprilisba. Szent-Pétervár előtt t. i. roppant tömeg fát hordatott össze titokban s azt felgyujtatta ; a tűz, éjszaka lévén, borzasztó látványt nyújtott; nemcsak a szent-péterváriak, hanem "a közel fekvő községek is kétségbe voltak esve; eszeveszetten rohantak vizipuskákkal a vész színhelyére; de mily nagy volt meglepetésük, midőn az őrt álló katonák felsőbb parancsra s egyszerre el kiáltották magukat: „Ma április elseje van !“ Londonban 1798. március végén nemcsak a falragaszok minden utca sarkán, hanem a lapokban közzétett hirdetések is ezt kürtölték: „Mához egy hétre pontban déli 12 órakor nagyon különös, itt még sohasem látott menet tartandja bevonulását a westmünsteri apátságba, amely agg férfiak és nőkből, mindkét nembeli özvegyekből, gyermekekből, nős és nejeiktől elvált férfiakból, férjnél levő, vagy férjeiktől elválasztott nőkből álland és amely ünnepélyes menetre minden rang és nembeliek meghivatnak.“ E hirdetés folytán természetesen, hogy a kitűzött időben tömérdek nép lepte el az utcákat. melyeken a menet átvonulandó volt; még az ablakokban is csak úgy hemzsegett a sokaság, midőn a tolongó tömeg közepette egy Stentori hang elorditá magát: „Ma van április el- seie!“ és az összecsoportosult nép hangos hahoták között boszankodva osztott szét. Az áprilisba küldés egy fiatal londoni seborvosnak különös szerencsét hozott. Valaki ugyanis tréfából Dobbs nevű igen gazdag polgárhoz küldte őt, aki állítólag nagy beteg volt. „Nekem semmi bajom — mondá Dobbs — valószínűleg öcsém, a cukrász van rosszul; mindjáit irok neki néhány sort s átadom lakcímét.“ A fiatal orvos sietve teszi meg a háromnegyed mértföldnyi utat; de a cukrász is azt mondá neki, hogy nem beteg, hasonlóképen néhány sor Írással szintén öcscséhez utasítván, — azonbam-ez is egészséges volt és igy kitűnt, hogy áprilist járattak vele. Boszusan indult hazafelé, midőn nem messze tőle egy megvadult ló levetette lovasát s ez eszméletlenül feküdt a földön. A seborvos odaugrott, a csaknem haldoklót életre hozta, majd egy szomszéd házba vitte, ahol bekötözte s oly hathatós gyógyszert alkalmazott, hogy betege csakhamar felgyógyult. A lóról lebukott egyén gazdag kelet-indiai kereskedő volt, kinek nem lévén családja, magánál tartotta a fiatal orvost és halála után örökösévé tette. Bécsben egy iparossegéd 1857. április 1-én kartársait akarta bolonddá tenni és jól tudván, . . . s feledve drága, lui szerelmet Uj mámor ringatja lelked. Öt zárja két karod . . . Sötét hajadban rózsa Az éjben is fehér . . . Uervasztja bűnnek ihletése Hervasztja vágyad A mohó, ledér . . . ... és ébredek Hogy dalt susog, hogy dalt rebeg Az esti fuvalom . . . Fehér rózsádra gondolok S a szivem felsír, felzokog!. . . Oly szivettépön zeng a dal: Fehér rózsához egy sóhaj . . . Astraeus. Április járatás. A természet ébredése latin nyelven „aperire“ szóval fejeztetik ki és ebből ered az „april “ szó is. Nagy Károly német neveket adván a hónapoknak, áprilist „husvéthó“-nak nevezte el mert rendesen abban vannak a húsvéti ünnepek; miután azonban az áprilisi időjárás nagyon változékony, azon embereket, akik minden pillanatban változtatják véleményüket, szintén april embeieknek hívják. Az áprilisnak legrégibb idők óta különös sajátsága van, t. i. első napján az „áprilisba küldés“ — és ezen szokás oka éppen az ünnepélyes nagyhétben keresendő. Az áprilisba küldés által nevezetesen jézus Krisztusnak az egyik bírótól a másikhoz történt kül- döztetése jeleztetik; azért van még mai nap is használatban ezen régi közmondás: „küldik Pontiustós Pilátusig“. Azonban az áprilisba küldés eredete a pogány időkre vihető vissza ; a keleten nagyon el van terjedve ; az ó-kor izraelitáinál,. valamint a görögöknél is szokásban volt és most egész Európában divatba jött úgy, hogy alig van nemzet, melynél azzal ne találkoznánk. Az angol azt mondja: „an April fool“ s április 1-ét „fool’s day“-nak (bolondok napja) Neki az arkangyal Bízvást trombitálhat. (Tudniillik süket volt a megboldogult nem- zetes asszony.) E helyütt kívánom megjegyezni, hogy nálunk sehol sem akadunk frivolitásokra. E helyett azonban jellemző a naiv együgyüség: „Nyugodjék békével öreg Tomasek Gergely. Meghalt az idén.“ A debreceni Klió is elszólja magát: „Itt fekszik Nagy Pál négy élő gyermekével.“ A következő is együgyüség, ha ugyan nem malicia, a b.-jenői erdőben rablók által agyonvert három utas fejfáján : „E sírban két ember szendereg, meg egy tót.“ (Az agyonvert utasok egyike ugyanis üveges tót volt.) De a naivságok néha csak látszólagosak, mint azt a tárcsái temetőben látjuk: Itt nyugszik Halina Márton, Ki azért holt el itt minálunk, Mivelhogy Lesten született. Akkor ragadta el a nyavalya, Mikor az otthonvalókat. (Hát biz az úgy esett, hogy H. Márton cséplő 1873-ban kolerában halt meg Tárcsán, hol a járvány különben nem is mutatkozott; másnap újra két ott dolgozó lestei egyén került ravatalra. Ez annál is inkább feltűnt, mert julius 25-ike és 28-ika közt, midőn- e három haláleset történt, a szomszéd községekben dolgozó lestei munkásokban szintén kegyetlenül pusztított a rémes betegség. Némi utánjárással kisült, hogy Lestén e fenti napokon dühöngött a kolera, miből azon következtetést vonta le a nemes tanács, hogy a veszélyes miazmát, a halál magját még lében szívja magába az ember, mikor a nyáron világba széledő lestei tót mind együtt van falujában s e tapasztalatának kívánt kifejezést adni a H. Márton fejfáján.) Van néhány sirirat, melyben eredeti felfogással egészen helyesen gondolkozik népünk a múlandóságról és a halál hatatmát keresztényi jámborsággal beismeri: Itt fekszik Telekes Imre mészáros ki az erős Toldit földhöz vágta Egerben a vásárkor, de a halál erősebb vala nálánál. Jellemzőbb még pedig egyéb tekintetben is a következő: Kukla kántor mester itt nyugszik az Urban, Nem vala ő német, sem pediglen Hurbán, Mindétig bíróval volt tusakodásban, Mostan szépen megfér az koporsójában. Emeltetett ezen kövecske az restanciában levő párbérből, mert adassék meg a rektornak a mi a rektoré. A magasabb filozófia és okoskodás nyomaira akadunk a marcali temetőben : Ráth Ferenc fekszik itt. Jó kőfaragó volt. Hogy miért fekszik itt ? Csak azért mert megholt. Ezt a követ is még ő maga faragta Miért ? Mert nem tudta, hogy ő lesz alatta. Sok humor van az alábbiban : Itt porlad Pál Vince Császári királyi Őrmester és mégsem Tudott reterálni A halál előtt. Vala ő később a Falu kisbirója, Ha meg nem hal, holtig Az lehetett vóna. Béke poraira ! Ott, hol a humor a fönségesbe megy át, legjobban hat a lélekre. A kerepesi temetőben a 15 éves L. Sarolta pompás márvány obeliszk- jén e megindító sorok olvashatók : „Mamácska sietni fog utánad.“ Leglakonikusabb azonban mégis a Bürök Marci hires cigánypiimás a mohoráni compos- sessorok által emelt veresmárvány emlékének ezen egyetlen szóból álló felirata: „ÁCSI!“ • Csinos ez is a várkonyi sirkertben: Vándor állj meg itt! Akárhová indultál — ide érsz. Az sem utolsó dolog egyébiránt, hogy a varbóki nemes ember még holta után sem enged a privilégiumaiból, mert hát dukált volna, hogy mint etőkelő persona, ne aláztassék le oda egy sorba a közönséges parasztokkal. Halljuk magát az epitaphiumot: Itt vagyon eltemetve Nemes, Nemzetes és Vitézlő alsó-idai Kagylósy István. Ki protestál az ellen, hogy a pap nem engedte a kereszt elé temettetni, hol hitványabb emberek is vágynak nálánál. Élt egy híján ötven esztendőket. A veszprémi temető humorát jövő számunkban ismertetjük. (H.)
