Veszprémi Ellenőr, 1907 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1907-01-06 / 1. szám
j,--------------1--------------------*----- — r* : ' És súlyos, nagy felelősséggel járó hibája az illetékes hatóságoknak, hogy bár passiv maguktartásával is, a hasonló állapotokat lehetővé teszik. Megmondottuk; bár nem szívesen tettük, de kötelességünk volt. Az orvoslás nem nehéz, fogjanak hozzá. 2 Havas gondolatok. Hó borit földet utat. A vasúti pályatestek dermedve terpeszkednek a méteres, néhol több méteres hó alatt. Nem tiporja testüket lónak patkója, kocsinak kereke, sem prüszkölő vascsodák zakatoló rohanása. Pihennek s kénytelen nyugosznak a közlekedés eszközei. Egyik hely a másiktól, — egyik ember a másiktól el van zárva a természet hatalmának impozáns megnyilatkozása folytán, — mely azt mondja a föld urának : Megálj! Az ember azonban, a föld ura, aki parányi lényével felkuszik az általa lakott égitest óriás gömbjére, mint a mikroszkopikus képződmény a fának, hozzáképest óriás gyümölcsére ; — nem nyugszik meg a parancsszó nyűgében. Az értelem nem hagyja nyugodni, küzd a felsőbb hatalomellen. Esze segédeszközöket keres és talál. Fut, fárad, izzad, ás, vés, dolgozik. Mint hangyasereg feketélik a hólepte tér fehéren csii.ogó vonalán. A parányi erők egyesítésével támad a nagy erő ellen. S végre is verejtékét törölve, de diadalmasan kiálthat fel : Nem győztél le ! Az utak, pályák szabadok s a nyüzsgő élet mozgásától újra hangosak lesznek. A fehér Polyp, mely csápjaival, a miriád és miriád hópihével átölelve tartotta, hogy tehetetlenné tegye, megdermessze; — szétszaggatva, szétszórva, színét vesztve hever s várja a megsemmisülését. Az ember ura maradt a földjének! És a nagy természet dehogy haragszik azért! Megelégedéssel nézi, miként csonkiíja meg az ember, azt a milliárd karú jéghideg szörnyeteget, melyet az emberiség ellen küldött. Mentül jobban és mentül hamarább győzi azt le, annál nagyobb a megelégedése. Mert a nagy természet nem ellensége az embernek. Hogy is lenne, a saját szülöttének? Csak próbára teszi erejét, akaratát, kitartását, mint a jó hadvezér a katonáét, midőn váratlanul riadót fuvat. És ártatlan furfangot gyakorolt, midőn az emberiség azon részének, — melynek a munkaerején kívül egyéb javak nem jutottak osztályrészül, — a téli stagnáció alatt is munkát adott, hogy a hideg elemmel való küzdelemben megkereshesse a meleg szobára és meleg ételre valót. Ezidén a próba nem egészen jól sikerült. A kedvezményezett osztályok nem fogadták megérdemelt elismeréssel és hálával, a nagy természet jóakarata gondoskodását. Legalább nálunk. Azok az emberek, akiknek a Gondviselés erőt, egészséget adott a munkához, — nem akarnak dolgozni. Nem akarják elfogadni testi munkájuk ellenértékét az emberek azon másik részétől, mely az eszével dolgozik s ezzel van hivatva okosan intézni, édes mindnyájunk sorsát. Nem vállalkoztak; otthon maradtak. Ez a jelenség méltán ejt gondolkodóba. Mi lehet ennek az oka? Talán bővelkednek az anyagiakban s nem szorultak a kínálkozó keresetre? Alig hisszük. A múlt esztendő gazdasági eredményéi, erre nem nyújtottak módot. S ha úgy volna is, nem tudjuk megérteni, hogy a minden emberbe beoltott szerzési hajlam ne kívánná a meglevőt szaporítani; bevallott ok az, hogy kevesellették a munkadijat. Itt nálunk í frt napszám, pálinka, szalonna lett nekik ajánlva. — Ez kevésnek nem mondható. Annálinkább sem, mert végelemzésben a a közlekedés helyreállítása közvetve és kis mértékben ai ö érdeküket is képezi. Bizonyos, hogy egy kínálkozó alkalmat felszoktak mások is használni arra, hogy a helyzetet a jobban érdekelt féllel szemben kiaknázzák. Az elég helyett többet; a több helyett sokat erőszakoljanak ki. S mert ez igy szokott történni mások részéről is, ennélfogva ugyanazt nem tartjuk olyan elítélendőnek a munkásoknál sem. Azonban mégis figyelembe veendő volna az ő részükről is, hogy a saját érdekükben sem volna szabad a húrt addig feszíteni, míg elszakad. — Mert könnyen elszakadhat. És pedig úgy, hogy a jövőben sem lehet összebogozni. — Elszakadhat, ha a természet egy szeszélyes fordulattal önmaga semmisiti meg a reánk zúdított hatalmat. Néhány enyhe nap, néhány óra napfényes idő felolvaszthatja a hó tömegét. — Volt — nincs. — Mit nyertek akkor ők, a munkások ? S a jövőre mit nyernek ? Össze tudják-e vájjon bogozni a túlfeszített húr szétpattant szál- lait ? Feltudják-e vájjon majd kelteni a bizalmat maguk iránt, hogy ott és a mikor szükség lesz reájuk kaphatók is lesznek? 5 nem fognak-e az érdekeitek — okulva a tapasztaltakon — jó eleve más erőkről gondoskodni, hogy a bekövetkezhető bajt el hárítsák ? Egyszóval: nem-e fog-e a dolgoknak 'tűhegyre állítása több bajt mint hasznot okozni mindenrészre ? Mi azt hisszük az arany középút a leghelyesebb. A jog mellett méltányosság is érvényesüljön. — Ne hagyja magát kizsarolni a munka. — De ne is kívánja azt tenni másnak. — Az erők kölcsönös és igazságos értékelése; az érdekek kölcsönös méltányolása lehet a mindenrészre hasznos és eredményes megoldás egyedül helyes kiinduló pontja. Azok, akiket a munkások mint vezetőiket tisztelnek, magyarázzák meg ezt a népüknek. — VESZPRÉM1 ELLENŐR Hinni fog nekik, mert bizalommal vannak irántuk. — És nem is fog csalódni. — Mert ezen az utón a saját érdekeinek kiszolgálásán kívül, még a közvélemény osztatlan jóindulatát is megszerzi magának, — ami szintén érték és pedig nagy érték. Udvary Ferenc országgyűlési képviselő esetei. Udvary Ferenc orsz. gyűl. képv. „esetei“-ről a következőket adják hírül Sopronból. Tönkremenetelének első nyomai az 1901-ik évből kelteződnek, akkor történt, hogy Udvary rí Stájerországban nagy vagyonnal biró Schmalz Károly nagybirtokossal, a szombathelyi takarék- pénztár igazgató-tanácsosával, konfliktusba keveredett, ami nagyon kellemetlen következményekkel járt. Udvary arra ösztökélte az igazgatóságot, hogy rendkívüli közgyűlés utján, Semaiz urat az igazgatóságból kiküszöbölje. Schmalz ezt be nem várva, kilépett az igazgatóságból, s felmondván egy millió koronát meghaladó betétjeit a takarékpénztárnál, — az intézet részvényeit a pénzpiacra dobta. Miután az intézet Schmalz: betétjeinek kifizetését megtagadta, Schmalz a csőd elrendelését kérte az intézet ellen. — Ezen csőd kérelem az Udvary és Barthodeiszky családok tönkje volt. Udvary ugyanis a piacra dobott részvényeket összevásárolta, hogy a csődöt megakadályozhassa ; és megmentésére sietett feleségének családja is. A törvényszék bizottságot küldött ki annak megállapításéra, hogy a takarékpénztár bir-e cselekvő vagyonnal? A vizsgálat eredménye kedvező volt a takarékpénztárra. Büntetendő cselekmények nyomai nem voltak felfedezhetők, s igy a Schmalz által kérelmezett csőd, nem rendeltetett el. Habár ezen veszedelem el is volt hárítva, mégis többen kiléptek az igazgató tanácsból. Ezek közt dr. Knebel Kornél is, az intézet volt ügyésze, felügyelő bizottsági tag, aki az egész helyzetet helyesen ismerte fel és üzletmenet módjait helytelenítette. Kilépésekor dr. Knebel, hivatkozván az intézet megrendült, hitelére, — a felszámolást ajánlotta az igazgatóságnak, — amit akkor könnyen eszközölhettek volna. Azon időben választották meg Udvaryt Zircen, néppárti programmal, országgyűlési képviselőnek. A zirci néppárti mandátum végleg megpecsételte Udvary sorsát. — O egy elsőrangú pénzintézetet akart alapítani, s a néppárt tagjainak pénzével, egy hatalmas, s a párt érdekeit szolgáló Bankintézményt megteremteni. Tényleg csakhamar életbe is lépett Budapesten, a Népbank. Ugvary maga is óriási összegekben jegyzett részvényeket, de ezt a pénzt a szombat1907. január 6. T Á R C A. Vármegyénk életéből. Irta: Krix-Krax. XIV. Különben akkor is volt a törvényszéknek sok jeles és érdekes tagja. A még most is élőket nem nevezem meg. Úgy is reájuk fog ismerni az olvasó. Például az egyik. Jeles jogász, biró, szónok, zeneértő s bámulatos emlékező tehetségű férfiú. Vele történt meg, hogy az imént említett Unger Manó által agyondiktált annyi és annyi árkusos jzőkönyvet a tollvezető jegyző valamelyik másik aktához keverte és nem találták. Pedig ez nagy baj volt! Ungerrel szemben meg épen nagy! Aki az ő bemondottjait rigorosusan ellenőrizte. A szegény fiatal jegyző egészen kétségbeesve panaszolta el a biró urnák, aki a kérdéses tárgyalást vezette, — a megesett szerencsétlenségét. Sebaj mondotta ez. Csak üljön le barátom; majd lediktáíom. S lediktálta, napok múlva, emlékezetből, az egész hosszú jegyzőkönyvet. A másik nagyon szeretett pipázni. Kivált sziiz dohányt, amivel barátai és tisztelői szokták ellátni. Egyszer azután valami szegény paraszt ember kerüit a bíróság Ítélkezése alá, aki Szülőkről vagy Mikéről csempészett dohány miatt került bajba. Az illető biró ugyan nem volt a tanácsban; azonban ettől fogva soha sem szívott szűz dohányi. Mert — mint mondá — nem tudván a lelkiismeretit megnyugtatni, ha ő a szegény csempész felett Ítélkező bíróság tagja, szűz dohányt szívna. A harmadik meg telekkönyvi referens volt. Nem gyorsan dolgozott, de alaposan. Egyszer valami revideáló főfő — mindenegyébb — kifogásolta az előadói könyvét, mert kevés ügydarabot intézett el. — Most jövök Sz.-Fehérvárról; mondá. S ott a telekkönyvi referens éppen kétszer any- nyit intézett el mint ön ! — És nem vonták fegyelmi alá ? kérdi a mi biránk nagy flegmával. — Már miért? Szörnyüködik a felsőbb hatalom. — Hát csak azért, Méltóságos uram! Mert aki annyit intézett el, azt jól nem intézhette el. Volt ennek a bírónak egy fia. Subalternus hivatalnok a törvényszéknél. Valóban genialis ember, de gyehenna, lump. A végit is a mértéktelen borivás okozta. Ez minden lépten- nyomon el-el maradt a hivatalból. Hol délelőtt, hol délután. Az igaz, hogy ha ott volt. többet dolgozott, mint két más s igy restantiaja soha sem volt. De hát a hivatalos óra! A mit ki kell ülni! Erre különösen nagy súlyt fektetett az elnök, Késniárky József utóda. Egyszer is — két napi kimaradás után — reggel találkozik a folyosón az illető fiatal emberrel. Rögtön számon kéri tőle, hogy hol járt két napig? — Beteg voltam Méltóságos uram! — Beteg? Nem igaz! Lumpolt! Hiszen most is érzik a száján a pálinka szag! Nem szégyenli magát, már reggel pálinkázni! — Hát iszen szentölt vizet csak nem illatom föröstökömre, mondja ez durcásan. Persze az elnök elnevette magát. Vége volt a haragnak s a fiatal ur száraz bőrrel menekült. Nem úgy mint deák korában, mikor egy elmaradását avval akarta a tanára előtt kimenteni, hogy sántikálva ment az iskolába, mert a csizmája feltörte a jobb lábát. A tanár gyanuskodott s le akarta vele vettetni a csizmát. A fiú hozzáfogott, de abba hagyta, mert — mint mondá — nagyon fáj. A tanár nem engedett. A pedelust rendelte be s az fogott neki a csizma lehúzásának. A nebuló rettenetesen jajgatott, hogy ne bántsák, mert nem bírja ki. De bizony csak lerántották a csizmát s akkor kiderült, hogy a jobb lába egyáltalán nem sebes. — Ugy-e gazember! Tudom, hogy hazudtál ! Mondja a tanító. — Nem hazudtam kérem tanár ur! Csak eltévesztettem, hogy nem a jobb lábam, hanem a bal lábam van feltörve. De erről már nem húzták le a csizmát. Hanem őt magát huzattá le a tanár pedelussal. Későbbi időkben találkoztam vele egyiz- ben a jbiróság tárgyaló termében. %
