Veszprémi Ellenőr, 1906 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1906-10-28 / 4. szám
2 VESZPRÉMI ELLENŐR l90o. október 28. szeretteink örök nyugvóhelyét, hogy könnyeinken át szóljunk hozzájuk, akikkel amúgy is fenntartjuk a lelki összeköttetést. Hiszen közöttünk, velünk vannak mindég. És szólunk az élet és halál urához, hogy adja lenni azt, mi- mikép a porhüvely szétbomlásával nem váltak légyen meg tőlünk örökre csak a bizonyos viszontlátásig. Ezt óhajtjuk. Ezt reméljük. Egy kis megjegyzés. Kérjük a mélyen tisztelt kir. ügyész urat, legyen szives konstatálni, hogy eme sorainkkal nem követünk el politizálást. — Mert „igazmondás nem ember szálás“. Annálkevésbbé politika. — Mi pedig beköszöntőnkben az igazmondásra vállalkoztunk. — Ki is mondjuk tehát a „Veszprémvármegye" legutóbbi számával szemben is, — aperte! Azt írja ugyanis a fenntisztelt lap: „A nemzeti ujjáébredés hajnalát éljük! Megmutattuk a császári hatalomnak, hogy nemzet vagyunk ; bizonyos urakat megtanítottunk, hogy a császári hatalom fényében sütkérezés erre az országra káros és minden időben átkos volt“. S. a. t. s. a. t. Hogy tehát „hazahoztuk“ Rákóczi fejedelem hamvait. Így a V. V. Nos hát az igazság és csakis az igazság kedvéért konstatáljuk, hogy akármit mutogattak ők akárkinek, az való tény: hogy a nagy bujdosó földi maradványainak hazaszállítása Tisza István miniszterelnöksége idején lett aktuális kérdéssé; ő vette azt a Felség bejegyzésével a teendők programmjába; tehát mindez az úgynevezett „nemzeti ujjáébredés“ előtt történt. Minélfogva az idő kerekének azt a nagy fordulatát, hogy „III. Károly egyik vérbeli utóda az eltörlő törvényben ünnepli a dicső férfiak emlékét“ nem a nemzeti ujjáébredés szülte meg. Mert a megelőző hangos kijelentés először is anachrorismus; másodszor pedig annyira távol áll az igazságtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Nekünk, kiknek nem politikai lap minőségünkben se a Tisza, se a Duna nem imponál, hogy szabad azt mondanunk a V. V.-nek: „Szüli! Te dicsekszel“ azt a t. kir. ügyész ur sem fogja kétségbe vonni. És tehetjük ezt az intikuatióktól való félelem nélkül, mert egyénileg hódoltunk és áldoztunk a magyar szabadság s a nemzet jogaiért való küzdelemben sokat! Ezzel kapcsolatban még azt sem hallgathatjuk el, hogy az ildomosság szempotjának sem felel meg az, hogy midőn a „noto Rákóczi- aná“-t az Í715. évi XLIX. t.-c. 2. és 3. §-ait le- közli a V. V., a történeti hűségnek és — modernül szólva — a jogfolytonosságnak meg- íelelőleg, nem közli le egyszersmind az eltörlő törvényjavaslat szövegét is. Legkivált midőn — pro captationem benevolentiae — megemlíti, hogy azt „apostoli jó királyunk, velünk együtt- érezve“ cselekedte ; aki tehát megérdemelné legalább azt, hogy a V. V. köztudomásra hozza a a jót, a szépei nemeset és hazafiasat, amit Ő cselekedett, ha már köztudomásra hozta azt a rosszat, amit az ő „vérbeli elődei“ elkövettek. — Mert igy csonka a kép és félreértésekre adhat okot. Minélfogva hisszük, hogy a V. V. is örömmel fogja fogadni, ha mi — eme mulasztását helyre hozandó — leközöljük az eltörlő törv. javaslat szövegét már csak azon elv alapján is: „quod uni justum — alteri aequm“. És bizonyára nem lesz kifogása az ellen a t. kir. ügyész urnák sem ; mert midőn egy meggyalázott nagy fejedelmi halott rehabilitásának és egy élő nagy fejedelem nemes uralkodói tényének egyszerű regisztrálásáról van szó, az semmikép sem lehet politizálás. íme a szöveg : TÖRVÉNYJAVASLAT II. Rákóci Ferenc és bujdosó társai hamvainak hazahozataláról. Ő felsége attól az érzéstől áthatva, hogy az elődeire hosszú századokon át súlyosan nehezedett ellentétek és félreértések ma már egy végképp letűnt korszak történelmi emlékeit képezik, a nemzetnek ismételten kifejezett közóhajára, a király és nemzet kölcsönös bizalmának újabb zálogául II. Rákóci Ferenc és bujdosó társai hamvainak hazaszállítását legkegyelmesebben elrendelvén s az országgyűlés mindkét háza e felett érzett hálás örömét nyilvánítván, elhatá- roztatik. hogy: 1. §. II. Rákóczi Ferencz és bujdosó társainak tetemei haza szállíttatván, országos küldöttségek által ünnepélyesen a kassai székes- egyházban, Thököly Imre tetemei pedig a késmárki ev. egyházban tétessenek örök nyugalomra. 2. §. Az 1715. évi XLIX. törvénycikknek 2-ik és 3-ik §-ai eltörültetnek. 3. §. A II. Rákóczi Ferencz és bujdosó társai emlékének megörökítésére felállítandó emlékmű és a hazaszállítás költségeire ötszázötvenezer korona ajánltatik meg, a mely az állami költségvetésben a miniszterelnökség átmeneti kiadásai közt számolandó el s a pénztári készletekből fedezendő. 4. §. Jelen törvény rendelkezései semminemű magánjogi következményekkel nem bírnak. 5. §. Ezen törvény végrehajtásával a miniszterelnök, a pénzügyminiszter és a vallás- és közoktatásügyi miniszter bízatnak meg. Budapest, 1906. évi október hó 19-én. Wekerle Sándor dr., s. kf m. kir. miniszterelnök, f Egy aktuális kérdés. Laptársunk: a V.-vármegye szóba hozta a munkáskérdést apostrofálván a helyi egész sajtót azon reményben, hogy a cikk során felvetett idéát támogatni fogja. Szivesen megyünk bele e kérdés tárgyalásába. „Idé kommt von Idé! Das ist die beste Idé“. Több szem többet lát. — Belemegyünk azzal a komolysággal, amit a munkáskérdés nagy, — mélyre és messzeható fontossága nemcsak megérdemel, hanem egyenesen megkövetel .. . Minélfogva a cikkírónak azon önvallomására, hogy „ipari munkásaink életviszonyait a gyakorlatból még csak keveset ismeri“ — nem alkalmazzuk ezt az önként kínálkozó mondást: „aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul“. Nem tesszük. — Mert nagyon tudjuk* hogy ez a kérdés, mig megoldáshoz jut, mentül kevesebb derültséget és mentül több keserűséget fog okozni. Mosoly helyett könnyeket. A czikk írója a munkások életének köréből, sok elszomorító epizódnak jutott tudomására ; melyek abban csúcsosodtak ki, hogy a keresztény szocialisták és a szociáldemokraták folytonos és pedig fizikai harcban dúlnak egymás soraiban, akár a Gweifek és Ghibellinek. — Hogy a gyűlölködés, még a baráti és rokoni kötelékeket is széternyeszti. — S hozzá teszi; hogy emellett az illetők még a munkában sem kívánnak excellálni, sőt minden lehető módot felhasználnak munkaadójuk megkárosítására. Végezetül pedig a vezetőségekhez, fordul, hogy elvtársaikat, a munkásokat jobb erkölcsökre térítsék; s a műveltebb szakférfiakhoz, hogy a. főváros példája szerint, a munkások közé vegyülve, azokat oktassák, felvilágosítsák. Osszuk meg a kérdést! — A különböző- zászlók alatt szövetkezett munkások egymásiránti gyűlölködése — egy dolog. A munkások és munkaadók közötti viszálykodás, — más dolog. Az első kérdés ötletéből egy adoma jut eszünkbe, mely nagyon ide vág. A vásárban találkozik két földmives. KérTÁRCA. Vármegyénk életéből. Irta: Krix-Krax. IV. A régi megyeháza! Ma már a falait is lebontották, hogy helyet adjon az igazságügy modern palotájának. — Pedig milyen falai voltak ! Az ablakfülkékben elfért volna egy-egy ágy hosszában. A frontja sokkal kisebb volt mint ma. A Hosszu-utcára néző hátulsó épület, mely s börtönhelyiségekkel együtt majdnem tiz emeiet magas, most is úgy áll, mint akkor. Ellenben az udvaron keresztben épült nagy megyetermet lebontották. Sok jeles és nemes küzdelem szinterét. Terjedelemre, s a helyiségek számára nézve, fele annyi sem volt, mint a mostani törvény- széki palota. — És mégis mi minden megfért b.me! Az egész közigazgatás, alispáni, főbírói hivatal, levéltár. (A tiszti ügyész a szemben levő kis földszintes épületben székelt, ahol most a Jánosi püspök által lakott kanonoki ház van. — Ott volt a régi irattár is.) Azonkívül az adófelügyelőség. Ott trónolt az időben Kraczek nevezetű adófelügyelő ur. Aki nagyon subsum- málta, ha valaki „Felügyelő ur“-nak titulálta. Rögtön megjegyezte, hogy „Nagyságos a címem. Igenis“. — Az igenis szavajárása volt. Egyizben össze rendelte az enyingi járás községeinek jegyzőit, kioktatandó őket, az 1-ső 2-od és 3-ad fokú végrehajtásoknál követendő eljárásról. (Pedig abból egy is elég!) Valóságos felolvasást tartott nekik, sok „igenis“ által megszakítva, aminek a lényege az volt, hogy ha egyébb nincs, hát a vánkost és párnát is el kell az adóalanytól exquálni. Mező-Szt.-György községnek volt akkor egy öreg, fehérszakállu jegyzője. Szóló Jánosnak hívták. Mindig háborúskodásban volt az adóügyi kormányzattal. Szolgabiró, adófeiiigyelő mindig szidták, bírságolták, mert nem nyúzta községe lakosait az adóért. (Akkor még ilyen jegyző is volt.) Egyébként teli volt az öreg humorral, — magyarán mondva: kutyasággal. Midőn Kraczek ur egy tekintélyes igenissei lefejezte beszédét, felállott az öreg jegyző s nagy alázatosan előadta, hogy mennyi okosat tanultak most a Nagyságos Felügyelő úrtól, amire a maguk eszétől reá nem jöttek volna ; azonban, ha megengedi a nagyságos felügyelő ur, — még egy kis felvilágosítást volna bátor kérni. A nagyságos ur engedelme folytán aztán azt kérdezte, hogy ott, ahol vánkosa és párnája nincs az adóalanynak, mit foglaljanak le és mit vitessenek és árvereztessenek el. Képzelhető a nagyságos felügyelő ur haragja ! r Igenis! Ő utánna Harabasofszky Henrik jutott a Megyeházába. — A szaftos mondások nagymestere. — Majd róla is esik szó. De visszatérek a megyeházhoz. Az elmondottakon kívül ott volt a törvényszék is, polgári, büntető és telekkönyvi osztályaival, a telekkönyvtár és irattárral s. a. t. — Sok jó ember megfér egy kis helyen. S akkor sok jó ember volt. — Most is van. De én amazokat jobban ismertem. Milyen jó ember volt például az a boldogult törvényszéki elnök, K. I. Egy alkalommal egy uzsorás perében ítélkeztek, aki egy egész családot akart tönkre tenni, holott az: kimutatta, hogy ha időt nyernek, ők rendezni tudják a dolgot, s megmenthetik kis vagyonkájukat is. Az uzsorás nem akart várni. Az alaki jog szerint joga volt hozzá. Akkor mondotta az elnök az Ítélet meghozatala előtt: „a végrehajtatnak joga van azt kívánni, amit kíván. Meg is kellene ítélnünk. De itt egy tisztességes magyar családról van szó, mely egy kevés respiriummal megmentheti magát, s az ellenfelet is kielégítheti. — Lehetetlenné tegyük ezt? — Tessék felette gondol- kezni, s aszerint szavazni“. — És szavaztak aszerint. Ma ezért elcsapnák. Ez nem modern palotába való felfogás. — A régi dísztelen megyeházában azonban megtörtént. Mert az a régi épület diszesség tekintetében persze nem vetekedhetett a mostani megyei székházzal. Ott nem fogadta a gyűlésre sereg lóikkor sereglő ma csak szállingózó) bizottsági tagokat földig érő zöld bundában télen, — attikában nyáron, a süveges, ezüst botos portás* csak egy böríönőr szerénykedett a kapu alatt. Az igaz, hogy fekvésénél fogva nem igen
