Veszprémi Ellenőr, 1901 (4. évfolyam, 28-51. szám)
1901-10-06 / 40. szám
1001. október 6. VESZPRÉMI ELLENŐR. 2. oldal. Fnivolitás. Veszprém, 1901. okt. hú. A karakterbeli fogyatékosság öreg hiba, a melynek szánalmas megvetés jár a nyomában; de ha ez még nyilvános szemérmetlenséggel is párosul: akkor egy mód felett undorító, förtelmes jelenség képében áll elénk. Emberi gyöngeségre, hiúságra, szereplési viszketegre, az ifjú kornak és tapasztalat-hiánynak beszámítható botlásokra, ballépésekre mindig van mentegető szavunk. A férfi-,,demi monde“ számára azonban nincs. Ez az oka annak, hogy ma, a mikor a választási izgalmak elmúltával szives örömmel és őszinte szívvel lengetnénk e helyen a béke olajágát: kénytelenek vagyunk e választásnak egy gyűlöletes, undok jelenségére rámutatni, s azt könyörtelenül megbélyegezni. Ez a jelenség dr. Csomasz Béla ügyvéd és társai szereplése. Közismeretü dolog, hogy a veszprémi választókerületben most a régi korrupt rendszer és a „jog, törvény és igazság“ alapján felépült uj aera ütközött. A régi rendszer egyik prototipikus alakja, — ebben a városban és vármegyében valóságos oszlopa — a saját bűneinek, ostobaságának és hazudozásainak súlya alatt úgy szólván önmagától kidőlt, elhullott. Két nappal a döntő csata, a választás előtt. Kidőlt pedig annak daczára, hogy minden elképzelhető módon támogatta a főispán és támogatták azok, a kik vagy félelemből, vagy önérdekből a régi rendszer hívei, avagy csatlósai és zsoldosai valának. Mégis kidőlt. Villámgyorsan terjedt el e szavazás nélküli gyászos bukásnak a hire, melynek hatása alatt néhány orr feltűnően meg- nyulott, sok-sok ember pedig megkönnyebbülten felsóhajtott: — Hála Jstennek, hogy ettől az ádáz küzdelemtől megmentette a kerületet! És ekkor előáll — dr. Csomasz Béla ügyvéd! A „szabadelvű“ Szabó Imre-párt végrehajtó bizottságának jegyzője. Szabó Imrének mindenkoron legvéresebb szájú kortese| a ki az nap is részt vett Szabó Imre kőrútjában, s a kinek lakásán ott fityegett a Szabó Imre lobogója, — ez a Csomasz Béla a „Szabó- futásáu-nak estéjén fellép 48-as függetlenségi párti képviselőjelöltnek. Egy Csomasz Béla-kaliberü embernek képviselőjelöltségre való vállalkozása normális körülmények között egyszerűen megmosolyogni való dolog. Ebben az esetben azonban igen szomorú és igen karakterisztikus jelenség abban a tekintetben, hogy némely alakok minő silánynak, minő hitványnak és minő butának tartják ezt a szegény publikumot, hogy nem átallanak mezítelenre vetkőzni előtte és odakiáltani a tömegnek : ■ Nézzetek meg; én vagyok a megtestesült politikai jellemtelenség, én egy orfeumba való figura vagyok: de fellépek képviselőjelöltnek, — szavazzatok reám! És ezt megtetették ezzel a szerencsétlen, meggondolatlan fiatal emberrel az úgynevezett „ Spitzer-nővérek “ (Mór és József társügyvédek), akik rossz vicczet akartak csinálni e választásból. Ezek valának az impresszáriók, a kik a legcsufosabb vereség biztos tudatában is vállalkoztak arra, hogy e kerület- választó polgársága szemeláttára lejátszatják egy könnyelmű, stréber fiatal emberrel a politikai kéjnő szerepét. A „beugratás“ sikerült nekik; honoráriumképen ezennel ki is utaljuk számukra a társadalmi — közmegvetést. És most ezzel az utálatos, gyűlöletes — minden józan érzésű paraszt által is nyíltan elitéit — dolog kapcsán a vármegye főispánjához intézünk néhány szót. Főispánkodása mézesheteiben az volt egyik első ténykedése, hogy jóformán még nedves irásu diplomával rendelkező két ügyvédet: — dr. Csomasz Bélát és dr. Illés Dezsőt — tiszteletbeli megyei tiszti ügyészszé nevezett ki. Akkor, 1899. május 20-án a „Veszprémi Ellenőr“ 20-ik számában „Pandurenwirtschaft“ czimen megjelent vezérczikk a következő szavakkal bírálta el a főispáni kinevezéseket: Minden elfogultság nélkül és sine ira et studio konstatáljuk, hogy a közönség meg van botránkoztatva a főispáni kinevezéseknek és az ezekkel szemben feltűnő mellőzéseknek sorozatától ! — A főispán összetéveszti a törvényes és hivatalos hatáskört az abszolút hatalommal. Mert ha hatáskörében okszerütlenül mozog, akkor ba- sáskodássá válik és visszataszító benyomást kelt minden ténykedése. E mellett aztán a tapintatosságnak és ízlésnek is óriási szerepe van abban a kérdésben, hogy a kinevezések és mellőzések miként történjenek, kikre irányuljanak. Most legutóbb a megyei ügyészi kart frissítette föl a főispán. De kérdjük, hogy hol van a pályájának legelső kezdetén álló két egészen fiatal ügyvédnek az az érdeme a múltakban, a melynek jutalmazásául indokoltnak látta a főispán e kinevezéseket? . . . Hogy a Bánffy-huszárok csatlósai valának ők, éz még nem elég érdem arra, hogy ily kinevezések megtörténjenek. De itt nem is az a kérdés egyedül, hogy e két amúgy becsületes fiatal embernek a közügyek terén szerzett érdeme hol van ? Hanem igenis az a kérdés, hogy miért találta jónak a főispán, a veszprémi ügyvédi karnak számos, az előbbieknél sokkal hosszabb múltra hivatkozható, köztük nem egy igazán jeles erőit, — Édes uram, talán szedelőzködnénk már; öreg este van s a kicsike magában van. Az ember a falat nézte; tompa bágyadt tekintettel.- A mellem megint nehezebb már mint tegnap volt; alig bírok levegőt szedni. Látod, nem sokáig birom már ezt. Az asszony halvány ajakkal nézett az jarára. Szegény ember mennyire szenved, a homloka csupa verejték s a szeme is hogy elvesztette a fényét. Hallgattak s a vaskályha sietve duruzsolt; valami halk, ütemes ketyegés volt hallható. A kimerült embernek úgy tetszett, mintha ez a gyors, finom neszezés egyenesen hozzábeszélne ; halálosan fáradt volt s hirtelen komolyan gondolt arra, hogy igazán meddig is bírja ezt ? . . . — Kety-kety-kety — hallatszott sebessen, tisztán. Az ember megakarta kérdezni az asszonytól, mi peng, mi rezeg, de nehezére esett még a szó is; körülhordozta'tekintetét, hátha meglátja azt a kis ördögöt. Igen, meglátta. Nem kis ördög volt az, hanem aranyóra.- Ejnye, hiszen persze, hogy az, — vélekedett Mihály. — No, mert gondolhattam volna. Ott volt az óra az asztalon, ott ketyegett, neszezett, de milyen óra! Fénylő arany volt annak a teteje s a foglalatja, hosszú áranylánczczal; azon meg pirosköves fityegő volt s a végén Szent György tallér. Sokáig nézte Mihály az órát s a szeme csillogni kezdett. Lassankint fölkelt az ágyról, előbb csak felült, majd a féllábát eresztette le, aztán hirtelen felugrott, az asztalhoz szökött s nagy kormos tenyerével beborította az aranyórát. Aztán össze- szoritotta a markát s igy bedugta kezét a zsebébe. Az óra már nem volt az asztalon. A másik kezével kivette a piros kendőt a lajbija zsebéből, azzal megtörülte gyöngyöző homlokát s fulladtan mondá: — Gyerünk----------Az asszony, aki mindent látott, fejét lehor- gasztotta mellére s már az ő homloka is nedves volt, mikor az ura után lépett. Az ajtóba összeütköztek, de nem né?tek egymásra. Senki sem látta meg őket, a szabadba léptek, sürü köd volt s abba sietve beletúrták magukat. Mikor az orvos visszajött s az óráját kereste már hírük, hamvuk sem volt.- Gondoltam, hogy nem találom itt — dör- mögte az orvos — bizonyosan elejtettem valahol. Hiszen mindig a kezemben van. Ha a köd fölszakad, majd megtalálják. — Hátha valamelyik munkás csente el — vélte este a kantinban a mérnök.- Oh, dehogy — felelte az orvos — nem lop ez a munkás. Igen nagy szüksége van ennek az Istenre. Igazat mondott az orvos, s ezt a Mihály is belátta később. Mikor már kisusogták magukat, eléggé megnézegették az órát, s jól elrejtették az ágy szalmájába s megállapodtak abban, hogy reggel korán az asszony beviszi a városba s a koma révén pénzzé teszi, lefeküdtek s elcsöndesedtek Mihályék. A Misi sem sivalkodott már, mert megtöltötte a gyomrát. Hanem a Mihály szemére nem jött álom. — Az az óra sehogy se ment ki a fejéből s az ágy fenekéről is. felhallotta neszezését. Múlt az iaő, de nem múlt a Mihály álmatlansága. Pedig halálosan törődött volt s máskor ilyenkorra már aludt egy verset. Mindenkép azon volt, hogy az órára ne gondoljon s mégis mindig arra tért vissza gondolata. Igen igyekezett hallani a szél sóhaitozását, bokrok zörgését s csak az óra ketyegését hallotta, aztán azon tűnődött, vájjon alszik-e az asszony, habár erősen gyanította, hogy az sem alszik. Végre nem birt már helyén maradni, felkelt s le s fel járkálni kezdett a sötétben. Máskor ezt sohsem tette, mint a többi paraszt sem, mert a szobában való járkálás nem szokása a munkás embernek. Éles füty hallatszott, a szünetlenül ébren lévő késszon belesüvöltött az éjszakába, hosszan, rémi- tően, fenyegetően. Nem, m már nem bírhatta el Mihály. — Alszol asszony? — suttogott. Mit akar kend? — kérdte. — Hiszen tudja, hogy ébren vagyok. — Az ám, tudom . . . Hallod-e? elismert szolid kivitelben és legolcsóbb áron csak O !J Y fj Ü VE1SZ LIPÓT bútor-raktárában kapható, ~»9 Veszprém, főtér.
