Veszprémi Ellenőr, 1901 (4. évfolyam, 28-51. szám)

1901-08-25 / 34. szám

2. oldal. VESZPRÉMI ELLENŐR 1901. augusztus ,25. nek és ágenseinek mindent fölfaló önző •érdekeit. Nem látják végül, hogy a képviselővá­lasztás majd csak elmúlik, — de az ódium, a mely rászáll mindazokra, akik megér­demlik, az nem múlik el, hanem akkor ér- vénjresül leginkább, a mikor majd fölöttük is ítél — a publikum ! Húzzák tehát csak tovább is a kötelet WAok a Bánffy maradékok, akiknek a jóaka- ratu figyelmeztetés nem használ. De a kötélnek másik végét a közönség fogja húzni, náluknál sokkal erősebb ke­zek kék S ha a kötél elszakad, — akkor bizo­nyos egy igaz, hogy ők fognak hanyatt «esni, — nem pedig a közönség! Mig egyrészről szívesen konstatáljuk, hogy Szabó Imrének minél mélyebbre buk­tatásán számos jobbérzésü megyei tisztviselő ,js készséggel buzgólkodik, — addig a másik egynéhányról, akik még a viszonyok­ról sem képesek fölismerni a reájuk nézve is jobb utat, ugyanazt mondhatjuk el, a ipit Szabó Imre úrról is csak nem régiben mondottunk meg igazán. Quem Deus perdere vult, imprius de­mentat ! Pályaválasztás előtt. (Piilyamutató a pályaválasztás előtt álló mindkét nembeli ma­gyar iljuság kalauza. Összeállította Amicus Juventutis. Bu­dapest, Rákosi Jenő Budapesti Hírlap Újságvállalalatá kiadása. Ára két korona. Kapható minden hazai könyvesboltban.) „Minden pálya dicső, ha belőle hazádra d-erüi :fény!" mondja a költő; s nincs az az életpálya, a melyen a tisz­tességes és kötelességtudó ember kenyeret és becsületet ne tudna szerezni magának, — mondja a tapasztalat. Az egyéni tisz­tességérzet és kötelességtudás biztosítja min­denkinek a becsületét és kenyerét s ez oly igazság, a melyben nem csalatkozik soha senki. Nem szabad feledni, hogy minden ember élete több-kevesebb bajlódással telik; el s hogy nem irigylésreméltó az az ember sem, a ki ■ érdemtelen ül, jut -hatalomhoz és gazdagsághoz.' Mindenkinek íheg; van a maga baja s gyakran éppen azoknak a leg­több, a kik 1 a legirigylésreméltóbbaknak látszanak. És semmi e világon nem ér föl azzal a nyugalommal, a melyet a köteles­ségtudó ember érez, ha van benne egy kis szerénység és béketürés is. A legtöbb em­ber, aki nagy jövedelemhez.és hatalomhoz jut, visszasírja azt az időt, a mikor még igen szegényes körülmények között, de nyugodtan és szerényen élt. A ki nem szü­letett gazdag embernek s mégis nagy jöve­delemhez jut, véres verejtékkel, szive vé­rének hullásával szerezte azt, a mije van, — föltéve persze, hogy nem sültgalamb­ként repült szájába a jó mód, főnyeremény vagy hozomány alakjában. A gondterhes, átvirrasztott éjszakák, a reggeltől napestig tartó lázas, ideges, túlságos munkálkodás olyan tortúrája a léleknek, a melyet a meg­gazdagodott ember utólag gyakran szívesen megváltana a vagyonával, ha lehetne. A pályaválasztásnál csupán a nagy jövedelmet tartani szem előtt; esztelenség. Semmi sincs ingyen a természetben; min­denért meg kell fizetni, — a tisztességes módon szerzett vagyonért az emberi élet megrövidítésével. Elegendő, ha a választott életpálya biztosítja a tisztességes, bár sze­rény megélhetést. Nem lehet megszabni, hogy a megél­hetéshez ennyi vagy annyi jövedelem szük­séges ; minden az egyéntől függ. Az egyik ember nagy jövedelemmel hyomorog, a másik meg sokkal kisebb jö­vedelemből úri módon él. Az élés művé-^ szete, a mélyig a gyermekeket már otlhon iell megtanítani, biztosabb támasza az em­bernek, mint a vagyon vagy akár a leg­erősebb családi kötelék. Induljon mindenki a hajlama után a pályaválasztásnál. A mihez kedve van az embernek, azt a munkát sokkal könnyeb- pen és sokkal szebb eredménynyel végzi. \ kelletlenül vagy éppen keserűséggel vég- sett munka nem sokat ér s gyötri a lelket. Magasabbra törni szabad, sőt kell, de Jákob szerint még az angyalok is csak lét­rán járnak a mennybe, — nem repülnek. I Fokról-fokra, mindig biztos talajra lépve I kell előre haladni; a ki ugrálni akar, köny.l nyen nyakát szegi. És ne vágyódjék senkii olyan állásba, a melybe bár eljuthat, de a I hol kötelességeit teljesíteni nem igen tudná. I Régen volt, a mikor a jó Isten a hivatallal I együtt észt is osztogatott ; akkoriban mégl nem voltak divatban a számonkérő székek! és fegyelmi vizsgálatok. A tehetségét csaknem minden ember | többre becsüli, mint a mennyit ér; ez I hiba, de nem kisebb, mintha az emberi kelleténél kevesebbre becsüli önmagát. A| pályaválasztás előtt mindenki vessen szá-1 mot a tehetségével, egész őszintén, csakl úgy magában; nem kell röstelni ezt az I őszinteséget, hiszen úgysem tudják megj mások, hogy miként gondolkozunk önma-l gunkról, mikor néha-néha egy-egy perezre I őszinték vagyunk. A ki érzi, hogy nemi tudná íöltalálni a puskaport, az ne ábrán-1 dozzék diplomácziai pályáról, hadvezéri di-1 csőségről, miniszterségről vagy püspöksü-1 végről. Nem okvetlenül szükséges, hogy I mindenkiből nagyur váljék. Igen sok hiva-1 tál van, a hol az irodatisztnek több becsü­lete van, mint az igazgató urnák vagy az osztálytanácsos urnák, s az irodatiszt, a ki^ minden másodnap issza megszokott társai* ságában a szódafröcscsöt, bár két leánya j izzad a postánál, irigylésre méltóbb ember, mint a méltóságos tanácsos ur, a ki előkelő neje vagy huszárhadnagy fia miatt annyi adósságot csinál, hogy sok volna az egész minisztériumnak, s a hónap vége felé a kaszinóban gyöngyözik a homloka, ha húsz koronánál többet talál veszíteni. Mindenki nagyon előkelő polgár, a ki soha kölcsönt nem kér senkitől. Nagyon fontos a pályaválasztásnál még az is, hogy az ifjú jól megfontolja, vájjon meg tudja-e szerezni mindazt, a mi erre a pályára szükséges ? Hosszas tanulmányokat és sok költséget kívánó pályára ne lépjen az, a ki szegény és nincs meg benne a vasakarat és kitartás. Számos életpálya van, a mely nagyon szép és nagyon előkelő, de aránylag későn ad kenyeret. A tehetségén kívül vessen számot mindenki az erszényé­zemmel kissé meglebbentve a köpenyt, bogy meg­nézzem, mi történik a ház előtt. Szivem hangosan dobogott, rossz sejtelmeim támadtak. De a sötétben nem láttam semmit, bár Turco tovább is tompán mqrgott s a szőre fel- iborzolódott. Hirtelen egész erejével az ablakhoz ugrott, alig bírtam visszatartani. Es abban a pillanat­ban két sötét alak körvonalait pillantottam meg, melyek lehajolva siklottak el a kert kerítése mel­lett. Vámőrök voltak! — Kuss, Turco 1 —szóltam újra a kutyának, fenyegetően nézve rá és magammal vonszoltam fel a lépcsőn. A férjem még mindig mélyen aludt. — Kelj fel, gyorsan kelj fel! — mondtam neki, felrázva őt. —= A vámőrök itt vannak a ház előtt. Egy ugrással künn termett az ágyból s kér­dezte: — Eldugtam-e a dohányt? — Még nem, — mondtam neki. — Menj hát, hamar dugd el! — sürgetett. Újra lementem Turcoval a konyhába, de uga­tott. Végre is kiszakította magát a kezemből s veszett düh vei ugrott az ajtóra. En a kulcslyukon kinéztem és két vámőrt yettem észre, amint a ház felé lopózkodtak. El­torlaszoltam az ajtót a nehéz konyhaasztallal s egész csendben betoltam a nagy tolózárt, az­után vállamra kaptam a dohányos-zsákot s a kamrában egy csomó szalma alá rejtettem. A vámőrök, kik hallották a kutyaugatást és a kik tartották tőle, hogy a férjem megelőzi éket, mert hát olyan erős, hogy hat embertől sem fél, aközben megpróbálták betörni az ajtót, de nem bírták. Erre elkezdtek beszélni. Turco olyan dü­hösen ugatott, hogy semmit sem lehetett érteni beszédjükből. Nemsokára az egyik beütötte a kö­nyökével az egyik ablaktáblát s benyúlva, ki­nyitotta az ablakot. Turco, a mint nyílást lá­tott, az ablakon át az első vámőr nyakába ugrott. Ember és kutya földre zuhant, az egyik ká­romkodva, a másik némán,harapva az ellenfelét s megfojtani erőlködvén őt. Az ember halálsá­padt volt, hasztalan igyekezett lerázni magáról az állatot, melynek az orra már egészen véres volt. Több vámőr rohant elő revolveres kézzel, de nem mertek lőni, attól tartva, hogy a társukat találják. Borzasztó küzdelem támadt az emberek és Turco közt. Ah, signor, ha ott lett volna, bizonyosan brávót kiált, olyan szép volt! Elbocsátotta az első ellenfelét, ki megmerevedve terült el a föl­dön s a többi vámőrök ellen fordult. Harapta őket, tépte az öltözéküket, egyikről a másikra ugrott a tigris ruganyosságával s a démon dü­hével. Többször lőttek rá a nélkül, hogy talál­tak volna; azt hitte volna az ember, hegy meg van boszorkányozva. Végre kardot rántottak s mert Turco nem hátrált, sőt megkettőztette veszett támadásait, többen keresztülszurták egyszerre. Az ember lejött a konyhába s miután látta, hogy a dohány el van dugva: — Jól van, — mondta. — Isten Veled, én menekülök, mielőtt behatolnak. Holnap el ne felejtsd elmenni Cervi Luigihoz s elbeszélni neki,, a mi történt, a többi pajtásaimmal együtt. Azok majd hirt adnak rólam. A kamra kis ajtóján át menekült, én meg a padlásra mentem, hogy padláslyukon át nézzek utána. Egy sövény mellett iramodott tova, el­érte a szőlőkéit s ott eltűnt. Ha egyszer a szőlők közé ért, a hegyek közt volt. Mikor visszatértem a konyhába, a vámőrök már ott voltak, felforgatva mindent, felkutatva, törve-zuzva mindent, mintha részegek volnának. Az egyik, kinek a nadrágja szét volt tépve és a térde vérezett, torkon ragadt s a falhoz lökve, kiáltotta: — Ah, te vagy, boszorkány; te uszítottad á kutyát ránk. Azt hittem, hogy megfojt. Már nem bírtam lélekzeni; szemeim kidüledtek. A társai végre f eltartóztatták. — Hol a férjed? — kérdezte tőlem. — Nincsen itthon, —• feleltem nekik. — Hazudsz 1 — Kutassák fel a házat. Felkutattak minden zege-zugot, a pinezében, padláson, az istállóban, a kamarában. Kinyitot­ták a konyhaajtót, kimentem, hogy lássam, mit csináltak Turcoval. Szegény ott feküdt élettele­nül, félig átszelt nyakkal az ablak előtt. Sírtam* mintha gyermekemet vesztettem volna el. A vámőrök nem leltek semmit, visszajöttek és igy szóltak hozzam: — Az urad megugrott! de majd elcsípjüká gazembert ... Boszorkány, add elő a zsák do-« hányt, melyet az éjszaka hozott. oá

Next

/
Thumbnails
Contents