Veszprémi Ellenőr, 1901 (4. évfolyam, 28-51. szám)
1901-08-25 / 34. szám
190Iu augusztus 25. VESZPRÉMI ELLENŐR vei is. Igen sok elhibázott emberélet vész kárba csak azért, mert a meggondolatlan ember szerénység és nagy, nagyon nagy kitartás nélkül került előkelő, de gyenge jövedelmet hajtó állásba s nem győzte bevárni az időt, a mig előbbre jut s a jöve- délrtie is tekintélyes lesz, nemcsak az állása. Tömérdek az úgynevezett „félbemaradt existencia“, a ki a legszebb reményekkel kezdte meg egyetemi pályáját, de nem bírta befejezni. A jogászoknak több mint tele ilyen, s a pályáról leszorult ifjak között igen sok a tehetséges ember, a kiért bizony nagy kár. Csak úgy vaktában nekirohanni a világnak nem szabad. A szegény embernek előre kell gondoskodnia a főiskolai évekről, s már korán olyan képességeket kell szereznie, — minél többet! — a melyeknek a segítségével átvergődik az egyetemi éveken. Ez idő szerint legjobb ilyen segítő eszköz a nyelvismeret és a gyorsírás, de mindakettő csak úgy, ha nagyon jól ért hozzá az, a ki bár csak pár évig is, meg akar élni belőle. A diploma-szerzéstől és a köztisztviselői állásoktól évről-évre valósággal riaszt- gatják az ifjúságot. Pedig magában véve sem a diplomaszerzés, sem a köztisztviselői szolgálat nem helytelen dolog, s nagyon is érthető az utána való vágyakozás. Csak az a baj, ha az oda nem való elemek tolulnak az úgynevezett értelmiségi pályákra. Bármily mostoha is nálunk a köztisztviselők sorsa, még mindig jobb, mint Olasz- és Francziaországban, s bár csak fekete kenyeret ad, de az a kenyér legalább biztos és elegendő is annak, a ki nem költ v többet, mint amennyije van. Az a baj, hogy nálunk a köztisztviselő urnák, azaz külön • kasztnak képzeli magát, nem pedig szegény embernek, s nem a természetes szükséglete és jövedelme, hanem rangja szabja meg, hogy mennyit költsön. A pályaválasztásnál fontolja meg mindenki azt is, hogy mennyi jövedelmet hajt a kiszemelt állás és ha a jövedelem az ő egyéni szükségleteit kielégíti : csak bátran előre! A köztisztviselő már előre tudja, hogy mi lesz a jövedelme, s igy nincs joga keseregni. Nem szabad követelni; hogy a munkánkért többet adjanak, mint a mennyiért mi magunk fölkínáltuk, ezt legfölebb csak óhajtani szabad. A mi pedig az úgynevezett diplomás pályákat illeti: a derék és tehetséges ember hosszabb-rövidebb ideig tartó küzdés után végre még is csak érvényesül, A siker titka: a kitartás és folytonos szárnypróbálgatás. A szorgalom magában nem elegendő; a gyertya nagyon jól világíthat a véka alatt is, a nélkül, hogy sok hasznát vehetnők. Próbálgatni kell az érvényesülés módjait, de mindig úgy, hogy az ember biztos talajt érezzen a lábai alatt. Ha aztán egy kicsit kicsúszik is néha a talaj az ember lába alól, az se nagy baj; a fiatal csontnak ez nem árt, sőt némelyek szerint hasznos is; csak el ne törjön semmi, s ne érje veszedelem se a lelket, se a becsületet. A ki elesett, az még nem mind halt meg, ugorjék talpra s aztán jobban vigyázzon. Senki sem születik a világra úgy, hogy mindjárt járni tud; az élet utjain is mindnyájunkat ért már egy-egy eltottyanás, a melybe azonban hál’ istennek nem haltunk bele. Csak előre, csüggedés nélkül és mindig csupán a tisztesség utján. Ez a legjobb és legszilárdabb ut, akár a vasút, csak kisiklani nem szabad belőle, mert különben agyonüti magát az ember. * Elemi dolog persze az is, hogy az ember ismerje azokat az életpályákat, melyek között válogathat. Ezt a czélt szolgálja ez a könyv, a melyben természetszerűleg a kevésbbé ismert életpályák vannak bővebben ismertetve, valamint azok, a melyek legbiztosabban és legtöbb embernek adhatnak biztos kenyeret. 3. oldal. A Balaton mellöl. A tűzoltók ós jegyzők közgyűlése Keszthelyen — A „Keszthelyi Hírlap“ tudósítása. — A zalamegyei Tűzoltó Szövetség e hó 18-án — zalavármegyei községi és körjegyzők egyesülete pedig e hó 19-én Keszthelyen tartotta rendes közgyűlését. Augusztus 18-a előtt 1—2 nappal megeredtek az ég csatornái. A keszthelyi közönség lehangolva gondolt rá, hogy az ünnepélyek nem sikerülnek. 18-án, vasárnap reggel azonban előbukkant a nap s a legszebb időt varázsolta elő. A nagykanizsai tűzoltó-zenekar már kora hajnalban bejárta a várost. Talpon volt mindenki. A tűzoltók reggel 8 órakor a sörkertben gyülekeztek. Mintegy százötvenen jelentek meg. A nagykanizsai, a galamboki és a szentgróthi tagoknak nagy száma föltűnt. Meglepetés számba ment a galamboki tűzoltó-zenekar megjelenése, a mely a játékáért dijat nem kért. 9 órakor a tűzoltók a király születése napjának alkalmával tartott misén vettek részt. Ez alatt a nagykanizsai zenekar játszott s az iparosok dalköre énekelt. A művészi festésű, gyönyörű templom, mely országos műemlék, a. vidéki közönségnek nagyon megtetszett. A tűzoltók ezután impozáns menetben vonultak a városház tanácstermében tartott közgyűlésre, melyen a szövetség elnöke: Knortzer György, nagykanizsai takarékpénztári vezértitkár elnökölt. A tűzoltók Csák Árpád szolgabiró kalauzolása mellett a Balaton-Muzeumot, Scbadl János, gazdasági tanintézeti tanár, tűzoltó elnök vezetése alatt az intézet európai hirü termeit és gyűjteményeit tekintették meg. Reischl Venczél és Fia sörgyárosok, a sörkert kellemes fái alatt a tűzoltókat igazi magyar vendégszeretettel megvendégelték. A társasebédet a Balatonparton lévő „Hullám“ szállodában rendezték. 120 terítéket rendeltek meg, számítva a vidéki és helybeli vendégekre. Az ebéd két órára volt kitűzve, az egész délelőtt fáradó vendégek türelmetlenek voltak, a helybeli intelligenczia pedig megmagyaráz- batlan indolencziából távolmaradt, sőt még maguk a választmányi tagok — egynek kivételével — sem jelentek meg, a mi érthető megbotránkozást keltett. Utóbb végre egy ily ünnepély Keszthelynek előnyére szolgál. A vendégek iránti figyelem megkövetelhetné a nagyobb érdeklődést. Ha a választmányi tag uraknak jó része séma gyűléseken meg nem jelenik, sem pedig az egyesületet ilyenkor képviselni nem akarja, igazán kiváncsiak vagyunk, miért választmányi tagok ők tulajdonképpen? ■ Bizonyosan magával vitte, — mondtam, — ha maguk nem találták meg. . - Ekkor, fenyegetésekkel akartak megfélemlíteni, mintha le akarnának tartóztatni. — En ismerem a törvényt, — mondtam nekik* -— maguk nem tehetnek semmit bizonyíték nélkül . . . Ilyen meg nincs, takarodjanak! Kénytelenek voltak békén hagyni s káromkodva távoztak. — A férjed majd meglakol mindezért 1 mondta a legvénebb az öklével az orrom előtt badonázva. En visszamentem a padláslyukhoz és sokáig szemmel kisértem őket, mig csak el nem tűntek. Azután lementem, eltemettem Turcot a kertben s. virágokat ültettem sírjára. Reggel hajóra ültem és Lennóba mentem Cervi Luigi kereskédőt értesíteni. Ott talátama férjem egy pár pajtását is, már mindent tudtak és vigasztaltak. — Most megyek haza s tiz perez múlva otthon leszek, ott, a hol az a hegyfok látszik. Ah 1 Santissima Mária! szivem elszorul, szemeim elhomályosodnak . . . Nem lát-semmit, signor? Elővettem a táv csövemet, de nem mertem megmondani az anyókának, hogy nagy embertömeg közepette fegyvers vámőröket látok, kik mintha valami foglyot őriznének. A hajó mindinkább közeledett a parthoz s végre puszta szemmel is látható volt a két vámőr, köztük égy békóba tett kezű emberrel. ■ Az anyóka felállót, me' rően nézett a part felé, fehér lett, mint a fal, elfojtott hangon egy nevet ejtett ki, a férje nevét bizonyosan és visszaha- nyatlott a partra. . A hajó kikötött, kidobták a kötelet. Mindenki a matrózok kapkodását bámulta. Rajtam kívül senki sem vette észre a vén asszony felindulását. Sokan kiszáltak, mig a két vámőr a fogoly - lyal bejött a hajóra. Az ember, kit Gravedonába kisértek, egy nagy ördög volt hálvány arczczal, fekete szemmel és bajjal, sovány, csontos arczczal. Megjelenése élénk érdeklődést keltett az utasok közt. A vén asszony, ki mellett még mindig ott ültem, élénken elfordította a fejét és másfelé nézett. Mert üres hely volt mellette, a vámőrök oda ültek, közre fogván a foglyukat, ki mélyen szemére húzta széles peremű kalapját és aludni látszott. — En szomjas vagyok Pietro, hát te? — szólalt meg az egyik vámőr. En még jobban 1 felelte a másik. — Nem is csoda a sok por után a melyet nyeltünk. — Menj hát, igyál te előbb, mig én itt maradok; én azután megyek — mondta amaz. Pietro felkelt és lement a kabinba. Két perez múlva egy tenyeres-talpas menyecske jelent meg, tálczával kezében, melyen egy pohár bor volt a másik vámőr számára. Ez a pad alá fektette a puskáját, hogy szabad legyen a keze és kényelmesebben ihassék. A mint borát szürcsölgette s beszédbe ereszkedett a menyecskével, az öreg anyóka hirtelen kést rántott elő a zsebéből, elvágta a kötelet, 'melylyel a férje kezei össze voltak kötve. A csempész gyorsan körülnézett s minden erejét összeszedve, egy ugrással a tóban termett, őre későn vette észre a mozdulatot, egy pillanatig megkövülve állott, egyik kezében a pohárral, a másikban a tálczával. Majd eldobta mind a kettőt és lehajolt a puskájáért. Egy jól irányzott lövés még elérhette a szökevényt. De az . anyóka résen volt. A mint a vámőr lehajolt,; meglökte. egész- erejéből, az egyensúlyt vesztett, elterült a fedélzeten, az öreg rá s fojtogatni kezdte. Társa még mindig lenn volt a hajóban és az utasok közül senki sem akart a vámőr pártjára kelni egy nővel szemben. Különben mindenki a menekülő után bámult, a ki kétségbéesetten úszott s kinek kilátásai perczről-perczre kedvezőbbek voltak. Pietro vég re feljött a hajószemélyzet hívására. Az anyókára vetette magát, de nagy fáradságába került mig megbirta szabadítani tőle iársát és mig ez az asszonyt tartotta, ő gyorsan a menekülő után lőtt, ki gúnyos kézmozdulattal felelt neki. Kiért a partra: meg volt mentve. A boldogtalan vámőr olyan kétségbeesett ar- ezot vágott, hogy mindnyájan nevetésre fakadtunk. Az anyóka összekuszált hajjal, a hátán lógó főkötővel, széttépett ingujjal szintén teletorok- ból kaczagott. A mint eltűnni látta férjét a nagy füzbokrok közt, a néptelen parton, elkezdett tapsolni és tánczolni; a két vámőr azonban megragadta és szidta, mint a bokrot; majd lenyomták a padra s ugyanazzal a kötéllel, melylyel a férje meg volt kötve, neki is összekötözték a kezét. Hagyott magával mindent tenni; szelíd volt, mint a, bárány..— Bánom is éh, akármit csinálnak velem, — mondta nekik — csakhogy az uram elszabadult! Es nevetett, bár a vér serkedezett a csuklói ból a kötél szorítása alafbt.
