Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1882 (8. évfolyam, 1-54. szám)
1882-08-13 / 34. szám
VIII. évfolyam. !§§ä. 34-!k szám. Veszprém, aug. 13. Megjelen e lap a „HIVATALOS ÉRTESÍTŐ‘‘-vel együtt minden vasárnap reggel. Rendkívüli esetekben kü- lönlap adatik ki. — Előfizetési mindkét lnpra : negyedévre ffrt 50 kr.; félévre 3 fit; egész évre 6 frt. Egyes példányok ára )5 kr. — Hirdetések dija: egy hasábos petitsor tere 6 kr.; nyilttérben 20 kr.; minden beigtatásért külön 30 kr. állami bélyegilleték fizetendő. Kiadóhivatal: Krausz A. könyvkereskedése Veszprémben. Ide küldendő minden előfizetés, hirdetés, melléklet s reclamátió. VESZPRÉM közgazdasági-, társadalmi-, helyi- s általános érdekű MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. Magánvitáknak' s személyes jellegű támadásoknak a lap keretében hely nem adatik. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. — Névtelen közlemények csak akkor vétethetnek figyelembe, ha valódiságuk iránt bizonyíték szereztetett be. — Bérmentetlen leveleket a szerkesztőség csak ismert munkatársaktól fogad el. Szerkesztőségi iroda: Vár i. sz. a. — Ide czimzeudö a lap szellemi részét illető minden közlemény. A magyar nép ünnepe. Budapest ünnepre készül. A közelgő szt. István napja nem egyszerű ünnep, hanem nemzeti esemény lesz, mely az egész világnak érthető hangon oda kiáltja a nemzet uagy költőjével: A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze, Itt élned, halnod kell. Igen, a magyar csak itt élhet, csak itt halhat. Számára a nagy világ minden pontja idegen ; nincs rokona, nincs barátja sehol; minden idegen bokor ellenséget rejt, aki tőrrel lesben áll, hogy leszúrja, láb alól eltegye és, — és — örökségébe üljön. A világ színpadjáról letűnt uagy nemzetek egyik leghathatósabb tényezőnek tekintették a nemzeti összetartozás megszilárdítására a népünnepeket. A görög és római játékok, a tarka vegyülékben gyakran ismétlődő összejövetelek mind arra czé- loztak, hogy az édes haza iránti odaadó szeret etet ébreszszék és éleszszék. A magyar is megértette ezt és alkalmazza is, ösztönszertíleg és mintegy véletlenből az idén, de öntudatosan, mint ezt hinni merjük, a jövőben. Budapestre fog seregelni az édes haza minden vidékéről az a derék magyar nép, amely izzadva, fáradva, küzdve segítette ezt a hazát hírnevessé, segítette erőssé, segítette a külföld által tiszteltté, becsültté tenni. Egy perezre el fogja e derék nép felejteni, hogy azt a sok sebet, a melyből vérzik, nagyobb részt ezen édes haza hálátlan fiai, tehát az ő testvérei, ütötték. El fogja egy perezre felejteni, hogy egy idő óta csak szenvedés, tűrés és resignatió az osztályrésze; el fogja felejteni, hogy e haza az édes anya helyett kezd mostoha anyává lenni, a ki nem úgy viseli többé gondját gyermekeinek, mint az édes anya szokta. Elfelejti, mondjuk, e szegény nép mindezt. Felmegy Budapestre, oda, hol e haza szive lüktet és ott merít új vért, új erőt a munkára, a kitartásra, a küzdésre és a — szenvedésre. Aki teheti, zarándokoljon fel, bizonynyal nem fogja megbánni. Hadd lássa, hogy ez a magyar még nem vált halálra, amint azt a nemzet ellenei benn és künn hirdetni szeretik, hanem hogy van benne életrevalóság, van képesség, csak összetartás kell, hogy az erők egyesíttessenek és a nagy, magasztos nemzeti czél elérésére működtessenek. r Es ha e derék magyar nép megülte a legnagyobb magyar ünnepnapot, tekintsen erre mifelénk is, nyugat felé, ránduljon, ha még oly rövid időre is, a Balatonhoz, e kedves magyar tengerhez, nézzen itt is szét, tekintse meg a természet elragadó szépségeit, látogassa meg a szép Balaton-Füredet és győződjék meg, hogy van e hazának sok, nagyon sok kincse, amelyet, fájdalom, a külföld túlságos dédelgetése, majd ősi hibánk a részvétlenség a honi iránt, nem enged úgy kiaknáznunk, úgy értékesítenünk, mint az hozzánk illenék és mi azt tehetnők. A Balaton sima tükre nemzeti tükör lesz, melyben a kedves vendégek bizonynyal hazánkat úgy fogják megpillantani, mint a mely haladásra, fejlődésre, versenyre képes, csak ne vonjuk meg tőle a rokonszenves pártolást. Ez önérzetre dagasztja a magyar keblet, ez reményt önt a csüggedő keblébe úgy, hogy a legnagyobb magyar jóslata teljesül: Magyarország nem volt, hanem lesz! Mi újság a nagy világban? A\ Oroszországból jövő legújabb hírek oda módosítják a czár korouázására vonatkozó eddigi tudósításokat, hogy ezek még igen koraiak, hason* léképen csak kombinacziókon alapul a czárnak hirdetett elutazása is. i Az egyiptomi háborúra vonatkozólag az utolsói jelentések a konfereuezia elnapolását ás az. angon törők katonai egyezmény megkötését helyezik kilátásba, mi a porta részéről nagy áldozat lenne, mert azáltal akcziószabadsága elé korlátokat von. Általános a vélemény, hogy a porta a kérdéses egyezményt csak azon reményben köti meg, —t ha csak ugyan megköti, — hogy valóságos háborúra nem fog kerülni a dolog Arabival, hanem a török csapatok bevonulása elég lesz arra, hogy Arabit meghódolásra, illetőleg egyezkedésre birja, amire a portával szemben bizonyára hajlandóbb lesz, mint Angliával szemben. A múltkor kémszemle harcz volt Arabi és az angolok közt. Oáessából azon hir érkezett, hogy az ottani hajóraj a czártól parancsot kapott arra, hogy harcz- készen álljon, mert az orosz czár el volna határozva az angol-török háború kitörése esetén Konstantinápolyi elfoglalni. Francziaországban a kormányválság véget ért s az uj kabinet megalakult. A trieszti bombamerénylet főtettesét fentar- tással közölt hir szerint Gőrczben elfogta egy titkos rendőr. Triesztben újabb és újabb elfogatások történnek Dr. Dorn, a bomba által megsebesített szerkesztő állapotában javulás coustatálbató, csakhogy még mindig nem bizonyos, nem kell-e lábát amputálni. Romániában a ministerium beadta lemondását, de remélhető, hogy a válság rövid ideig fog tartani. oA delegácziók, bécsi hírek szerint, októberhó második felére fognak összehivatni. A közös költségvetést szeptemberben állítják össze. Ordódy, közlekedésügyi miniszter és titkára Hieronymi beadták lemondásukat. A lemondás okairól különféle versiók keringnek. Utódjuk még nincs; a kormány kebelében a közlekedési minisztérium megszűntetésének kérdésével foglalkoznak. Királyunk és Vilmos császár közt Kehiben találkozás volt. A tiszaeszlári bűntényben a vizsgáló biró és az alügyész közt feszült viszony állott be, ami az ügy fejlését némikép akadályozza. Válasz Varga József urnák a „Veszprém“ 32. sz. megjelent felhívására. Felsö-Örs, 1882. aug. 5. Mikor kijöttem a nagy iskolába az életbe, édes apám több, az életre kiható jó tanácscsal látott el. A többi közt ezt is mondta: édes fiam, adósságot ne csinálj; kölcsön kért pénzből házat, bútort, lovat ne végy; ami fölösleged lesz, oszd meg másokkal, segíts vele a szegényebbeken.* stb. Apámnak igaza van. De mi az, ami ebben a pénz- szűk világba:) nélkülözhető. Egy tisztelt öreg urtói hallottam: a csók, a tudomány, az ismeret olyan, melyből ha juttatunk másoknak, nekünk azért nem lesz kevesebb. Legszívesebben, legtöbbet jó tanácsot osztogatunk; ez sem kerül pénzbe. Mégis jó, hogy az ember gondolatait papírra téve másokkal, a távollevőkkel is közölheti. Sok szép, a közjóra üdvösét szülő gondolat ez által nyert megtestesülést, alakot, életet. A kölcsönös eszmecsere által — történjék az szóval vagy Írásban — a nézetek tisztulnak. Én a , Veszprém* 30-ifc sz. „Házi ipar a népiskolában" czim alatt a tisztelt olvasónak egy-két tanácscsal szolgáltam. Szavam nem left csak kiáltó szó a pusztában; mutatja t. Varga urnák hozzászólása. A nevezett czikkben én ezt is mondtam: „Részletekbe nem bocsátkozom, csak mint elvet állítottam fel, a figyelmet akarom felhíni.* Gondoltam, ha tágabb körben felkarolják a házi ipart: találkoznak egyes egyének, olyanok, kik a házi ipar egyik vagy másik ágában kiképezték magokat, a kezelésben elég jártassággal bírnak: akkor a hozzájuk f^yamodók- nak a kezelésben Útmutatásul szolgálnak. Azoknak hagytam főn a kibontást, az alapismeret megbeszélését, terjesztését. így vau ez jól; s Varga úr is inkább hivatva van a házi ipar ismertetésre, mint velem együtt többen. Miért?! mert a jó ügy szolgálatában — mint informálva vagyok — szép eredménynyel sikeresen intézkedik. Önnek az érdeme, hogy L -Komárom községében a jólét emelkedik. Ezért csak gratulálok! Hozzászólására, kérdésére, ha komolyan történt, az alábbiakban felelek. A második kérdésében ezt mondja : — „Addig, mig elegendő anyag nincs valamely házi ipar kezdeményezése- s folytathatására, nem tarthatom czél- szerünek a házi ipar-tanfolyam létrehozását sem.“ E pontban nézeteink ugylátszik elágazók; én azt gondolom, mig valami dolgot, ügyet közelebbről nem ismerünk, annak előmozdítására sem igyekszünk, se ellenévé nem szegődünk. Ön soraiban alább nevezett meg egy két forrást, honnan a házi iparhoz szükséges anyag beszerezhető. Ha tanfolyam állíttatnék, oda éppen úgy megrendelhető lenne a feldolgozandó anyag, mint egyes tanítók, községek részére. Tegyük fel, egyik s másik köségi faiskolakezelő kevésben termelés végett meghozatja, munkába veszi az anyag szaporítását; de ha nem tudja felhasználni, nem volt alkalma megtanulni a vele való bánást, mi értelme lesz a termelésnek. Külön házi ipar-tanítót meg nem hozathat mindegyik község, így aztán a jó szándék, csak szándék marad; a gyakorlatba nem igen viszik át. De menjünk tovább. „A ki tanácsokat osztogat* stb. mondja tovább. A szép kristálytiszta üdítő patak forrását nem igen keressük, csak a viz legyen jó; mert meglehet, — mint a mesében olvassuk — posvány közül jő föl, vagy hulla száján keresztül buzogva folytatja útját. A tanács, ha jó, bárkitől jön A „Veszprém“ tárezája. „Gida bácsi.“ (Karczolat.) v. SÁRFFY IGNÁCZTÓL. Az én kedves Gida bátyámnak nagyon sok bogara volt, de annak mind megvolt a maga oka. A többek közt: először is ki nem állhatta, ba cselédjeinek valamelyike fütyült; — s ha egyet közülök vóletlenségből rajtakapott, amint az szántogatás, vagy szénakaszálás közben eldudorászott, azt minden irgalom nélkül elkergette. Utoljára már közmondássá vált, hogy tekintetes Kabakuti Gedeon ur cselédjei úgy tesznek, mint az egyszeri tolvaj a süveggel: éjjel fütyülnek. Pedig maga urambátyám is ügy tudott fütyülni, mint a rigó. Csakhogy éppen ez tett gyűlöletessé minden füttyöt. Egy alkalommal ugyanis valamelyik érzéketlen szivü imádott- nak csaptak macskazenét, melyben a sok dissonáló hangszer között urambátyámnak a fütty szerepe jutott. A mulatságot azonban kellemetlen incidens zavarta meg, a mennyiben a megsértett hölgy atyja eleve megtudván a rosszban sántikáló urfiak szándékát, néhány bérest állított ki a kapusarok mögé jó szívós somfabotokkal, akik aztán a szétkergetett bandából éppen urambátyámat találták elcsípni s ott helyben — a mint ezt sok évvel később o maga elbeszélte — irgalmatlanul eldöngették. Ez idő óta még madarat sem engedett tartani a házánál, mert azok is fütyültek. Másodszor: urambátyám költői kedély is volt. Ennek hódolva szeretett elandalodni esténként a kertje mögötti pázsitos rétségen, nézve a holdat s hallgatva a béres legények tutuló ebeit. Sőt néha a költői dühtől elragadtatva egy—egy versfaragást is elkövetett urambátyám s be is küldötte a „Napsugár* „Zengő trombita* „Holdas éj* szerkesztőinek, akik azonban elég illedelmetlenek voltak azokra mindenha mindenféle szerénytelen szerkesztői üzeneteket irogatni. Például: „nyakatekert poesis* „Bolond lyukból bolond szél fuj* . . . s több efféle. Ez okból ismét a szerkesztők lettek urambátyám őrök gyűlöletének tárgyai. Harmadszor: gyűlölt minden néven nevezendő fát, füvet és virágot, a dohányt, meggyfaszárat és a töltött káposztát kivéve. Ennek is megvan a maga nyitja. Az érettségi vizsgálaton ugyanis igy szólt hozzá a természetrajz kopaszfejü tanára fogavesztett sipegő hangon: „Amice, beszéljen valamit az osto- rindás kacskanyakról." Urambátyám nagy lé- lekzetvétellel, szapora diákos hangon fogott hozzá, hogy leírja ezt a furcsa nevű virágot, azonban mindjárt első szavával belesült: „az ostorindás kecskenyak ... .* Persze hogy erre hanyattvágta magát a jó kedv. Hiába igazította ki urambátyám a végzetes szót, kétszer is, háromszor is, az elszabadult kaczagást nem birta megállítani. Ez volt talán az oka, hogy az érettségi szigorlaton urambátyám szerencsésen — megbukott. Hazatérve, kivágatott minden fűszálat a kertjéből s beültette kukoriczával s karórépával. Évek után ugyan megenyhült haragja, de az ostorindás kecskenyakot nem tudta elfelejteni. Annyira gyűlöletessé vált előtte, hogy ezzel a szóval káromkodott is. Ha kissé haragudott, akkor csak annyit mondott: „kecskenyak!“ ha pedig elfutotta a méreg, mikor más ember az Istent, szenteket s a megfeszítettet szokta oktalanul káromolni, ő dühében azt mondotta: „ostorindás kecskeuyak!“ Ez volt nála a legmagasabb fokú káromkodás. Hanem olyankor aztán nem volt tanácsos kőzelállni hozzá, mert azt csapta az illetők fejéhez, ami hamarosan keze ügyébe akadt! .... De furcsa egy ember is volt! Az Isten legyen irgalmas haló porának ! ... . Volt azonban két igen nevezetes bogara ezeken kívül az én kedves urambátyámnak. Egyik az, hogy ki nem álhatott engem, másik pedig az, hogy nagyon is kiállhatta az én kedves Évi húgomat. Ezt a két bogarat aztán meg én nem szerettem sehogy! Urambátyám ötvenéve daczára is nagy mestere volt a lányok bolondításának s nem egy kalandja járt közszájon a városban, melyeket pedig urambátyám szeretett volna a pokol mélységes fenekére eltemetni. Legutoljára Évi húgomra vetette a szemét, a ki ugyau nekem éppen nem volt valami közeli atyafiság utjáu szerzett rokonom, hanem csak olyan árván maradt távoli atyafi, akit urambátyám éppen úgy mint engem, jó szivével örökbe fogadott. Engem éppen azért nem állhatott ki urambátyám, mert megtudta, hogy Évi szívesebben néz az én 24 évemre, pörge bajuszomra, élettől viruló ar- ezomra, mint ő rá, aki a mellett, hogy 50 éves volt, nem egy hajszálat volt kénytelen elrejtegetni a világ elől, amelyről legilletékesebb helyeken mondogatták, hogy szürke. Mikor megtudta szerelmünket, toporzékolt dühében, s alkalmam lett hallani a temérdek kecskenyakot. — Kecskenyak! Mit akarsz te azzal a leánynyal ? Persze bolondítani. Azt hiszed te, hogy az a lány, csak olyan olcsó városi portéka, akit egy-két sima szóval el lehet ámítani ? Azt hát 1 Persze, hogy azt hiszed. Szokása volt urambátyámnak, hogy a föltett kérdésre mindjárt ő maga adta meg a választ. Természetes, hogy a maga szája íze szerint. — Megbolondultál te ? Persze, hogy meg... — De hogy bolondultam, kedves urambátyám. — Nem-e ? Persze, hogy nem! . . . Azaz, hogy dehogy nem! . . . Mit akarsz hát azzal a lánynyal ? Bolondítod. Mi vagy te, hogy szemedét máris a fehércselédre mered vetni ? Egy tacskó kölyök vagy. Semmi vagy. Csak nem akarod talán elvenni? . . . Persze hogy . . . Siettem közbevágni: — Persze, hogy azt akarom, kedves urambátyám. — Kecskenyak! . . . — Mórt ne vehetném én el Évikét, kedves urambátyám ? — Mért? Hát azért . . . Mit csinálnál te azzal a lánynyal? . . . Meg kell adni, hogy urambátyám tudott adni magáuak olyan bolond kérdéseket, a melyekre aztán ő maga is bajosan tudott volna megfelelni. Nem is felelt. — Mondok neked valamit, öcsém. Emlékszel-e te még az apádra? Persze hogy emlékezel. Alig lesz tiz éve, hogy meghalt. Nyugtassa az isten ! Tudod-e, mi volt a te apád? Semmi. Egy koldus. Hát az anyádra emlékszel-e még? Arra is emlékezel. Hát azt tudod-e, mi volt? Az is egy koldus volt. Koldusok voltak mind a ketten. Szépek voltak, szerették egymást, de koldusok voltak. Hát azt tudod-e, hogy mi lett belőlük, mikor egy párrá lettek ? Két koldus. Azok maradtak örökké. Vagy nem ? Dehogy nem. Mit hagytak rád örökségképen, mikor meghaltak ? Semmit. Egy koldusbotot. Úgy fogadtalak fel irgalomból . . . Kecskenyak! Nem
