Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1882 (8. évfolyam, 1-54. szám)
1882-08-13 / 34. szám
is, elfogadjuk. Mégis mivel tisztelettel felkér: őszintén megmondom, a házi iparból a szalmafonást — ebből kis kosár, kalapkötést, — kefekészítést a kicsinyekkel a múlt év óta gyakoroltatom. A többire nézve, — értem a selymészetet — a ftízvessző kosárkötést, idővel meghonosítjuk. Mindennek, mint legközelebbi levelemben is említettem volt, a községi faiskolából kell kifolynia. Nálunk a községi faiskola 3 negyed hold föld, ahol a ráfordított munkát költséget sem lehetne előállítani. Hogy mégis a közel jövőben megkezdhessük az említett házi ipart: magán faiskolát állítottam. Remélem, a község is más alkalmas helyen ki fogja hasítani a mivelendő tért. Zalamegye már nem veszi olyan szigorun a faiskolák felállítását, mint Veszprémme- gye. — Részletesebb fejtegetésbe később bocsátkozom. Németh Gero. A közigazgatási bizottság ülése. — aug. 7-én. Julius hóban az alispáni iktatóba 1600 ügydarab érkezett; júniusról maradt 589. Ebből elin- téztetett 1966, megyebizottságba tétetett 55, nyilvántartásba 10, elintézetlen 158. A pénztári forgalom volt: javadalmazás 6300 forint, közmunkahátralék 19 írt 80 kr., közmunka 1882-re 35 frt, betegápolási hátralék 62 frt 10 kr. ugyanaz 1882-re 23 frt térítmény czimén 362 frt 58. kr., vadászati jegyekből 1652 frt, különféle pénzforgalom 178 frt 93 kr. összesen 8633 frt 41 kr. — A közbiztonsági állapot kedvezőnek jelezhető. Tűzeset volt 12 ízben 19158 frt 71 kr. kárral, melyből csak 7915 frt volt biztosítva. Junius hóban befizettetett az adófelügyelőség jelentése szerint: 20751 frt 31 és fél kr., múlt év júniusában 17607 frt 77 és fél kr., tehát ez idén 3143 frt 54 krral több. A megyei főorvos jelentése tudomásul vétetett; egyszersmind ez alkalomból utasíttatnak az összes járási, községi és körorvosok, hogy a köz- egészségügy rendezéséről szóló 1876. XIV. t. ez. rendelkezésének és a megye alispánja által a törvény végrehajtása alkalmából kiadott utasításoknak foganatosítását kötelességszerü gonddal és pontossággal ellenőrizzék. A veszprémi kir. törvényszék börtöneinek időszaki megvizsgálására felkért küldöttség az 1882 évi juliushó 21-én teljesített vizsgálatról jelentését bemutatván a jelentés tudomásul vétetett; egyszersmind miután a küldöttség részéről ezen vizsgálat alkalmával is tapasztaltatott, hogy a börtönhelyiségeknél a padolat téglaburkolata igen elhasznált állapotban van: a m. kir. igazságügyminiszteriumboz a burkolat sürgős kijavítása iránt, s miután Hosz- ter Fülöpnek a börtönből történt megszökését a letartóztatottak napi sétáinak helyéül szolgáló kis udvar falainak alacsony volta okozta, ezen falaknak a jelentéshez mellékelt és Paál Dénes k. főmérők által készített terv szerint leendő felemelése iránt felirat intéztetni batároztatik. A kir. megyei tanfelügyelő jelentése szerint Mező-Szent-György községben az izraeliták zugiskolát tartanak. Felhivatik az enyingi járás szolga- birája, hogy a mező szent-györgyi izraelita lakosokat szólítsa fel, mikép mostani zugiskolájokat a törvényes feltételeknek megfelelő nyilvános felekezeti vagy felsőbb engedély mellett felállítandó magániskolává annál inkább alakítsák át, mert ellenkező esetben iskolájok a törvény értelmében be fog záratni. A végrendeletekről. (Vége.) Ha már most a végrendelkező a végrendeletet készen mutatja föl a tanuk előtt, akkora tanuk ráírják magára az okiratra annak bizonyítását, hogy a régrendelkezőt személyesen ismerik, tehát annak személyében sem tévedés, sem csalás nincs, — hogy továbbá azt a végrendeletet a tanúk által értett nyelven (a nyelv minősége (pl. magyar, német stb. azért mondom, hogy felhányjam! Na! . . . Hát ennek a lánynak szülei mik voltak ? Koldusok. Mit hagytak rá örökségül, mikor elhaltak? Arra is egy koldusbotot. Azt is úgy fogadtam fel irgalomból... Ezt sem azért mondom! . . . Hát most már kedves öcsém, mit gondolsz? Ha most ezt a két koldusbotot összeteszszük, mi válik belőlük? . . . — Két koldusbot! . . . — No csakhogy magad is belátod. Az lesz. Két koldusbot. Egyből lesz kettő. Ezt nem akarom én, kedves öcsém . . . — A szerelem elél a sóhajtásból is, uram- bátyám. — El az ördögöt! . . . Kecskenyak! ... Ne mérgesíts! Nem adom. Punktum! Én nem leszek koldussá tévőtök. Neked nincs egy filléred sem, kedves öcsém, a gyomrod pedig ugyan egészséges ám! Ezelőtt kettőnek a részét is megetted, ezentúl kettőtök számára kellene megosztani a magad falatját is. Később több felé is. Nem úgy van ? ügy van. Nem hiszed ? Elhiheted . . . Annak a lánynak sinus egy fillérje sem . . . — flát elveszem én egy fillér nélkül is, kedves urambátyám. — Ostorindás kecskenyak! . . . Siettem elmenni, nehogy véletlenül eltörje a kezében levő legkedvesebb tajtpipáját urambátyám — az én fejemen. Hogy urambátyámat kapacitálnom nem lehet, azt bizonyosra vettem. Ismertem jól. Nyakas, hu- zalkodó ember volt, akit se jó szó, se könyörgés ki nem vesz sodrából, ha megkötötte magát. Hadi tervhez kellett hát nyúlnom, s erre legalkalmasabbnak találtam Krisztina nénit I . . . Szegény Krisztina nénil megnevezendő) s^ját végrendeletének jelentette ki és pedig vagy egész terjedelemben, sajátkezüleg Írottnak és aláirottnak, vagy más által Írottnak és sajátkezüleg általa aláirottnak (ez esetben az iró megnevezendő) ösmerte el, — vagy pedig, hogy azt a tanúk előtt irta alá, — és a tanúk ekkor együtt jelen voltak mind.) Megnevezendő a bizonylat írója is, valamint a végrendelkező névszerinti határozott és másoktól világosan megkülönböztető megnevezése sem maradhat el sohasem. Ha pedig a tanuk előtt élőszóval mondja el az örökhagyó a végrendeletét és azt egyúttal Írásba foglaltatja: akkor az előbb mondottakon kívül még azt is bizonyítani kell, és pedig szintén magán az okiraton, hogy a tanúk közül kit kért meg a vég- rendelkező a végrendelet megírására s ki irta azt meg? — megírás után föl lett-e az a végrendelkező előtt érthetően, az általa értett nyelven olvasva és ki olvasta fel? Felolvasás után azt végakaratával megegyezőnek, vagyis saját végrendeletének nyilvánította-e? Előttük aláírta, vagy ha írni nem tud: kézjegyével ellátta s a jelenvolt tanúk közül kit kért fel névirójául s a fölkért tanú teljesítette-e azt? Ez utóbbi akkor is bizonyítandó, ha írni nem tudó végrendelkező már kész írásban mutatja fel végrendeletét. — A végrendelet tartalmát a tanúknak nem szükséges tudniok; de ha ösmerik, ez is bizonyítandó, ép úgy, mint a nem tudás, valamint a végrendelkezésnek helye és ideje. — Nem szükséges, de tanácsos, hogy az is bizonyíttassék, miszerint a végrendelkező ezen tény alkalmával eszének teljes és öntudatos használatában volt. Jól megjegyzendő, hogy a tanubizonyításnak mindig magára a végrendeletre kell vezetve lennie; tehát, ha a végrendelkező egy lepecsételt borítékban mutatná fel végrendeletét és a borítékon bizo- nyittatná, hogy az az ő végrendeletét tartalmazza, hát ez nem érne semmit; de semmis a végrendelet akkor is, ha a föntebb elmondott szükséges kellékeknek csak egy valamelyike hiányzik is. Tehát a dolog nagyon lényeges és a végrendelet igen fontos okirat lévén, igen vigyázni kell arra, hogy a törvény által megkívánt minden formaság szorosan megtartassák. Szükségesnek vélem megjegyezni, hogy a végrendelet írója és annak föntebb a tanukra nézve említett rokonai stb. csak úgy részesülhetnek a végrendeletben nekik szánt előnyökben, ha: a) az örökhagyó a végrendelet ide vonatkozó részét önkezűleg irta; b) ha a végrendeletnek ezen intézkedését tartalmazó részét külön, önkezűleg irta alá; c) ha a végrendelet szövegébe avagy záradékába önkezűleg irt, avagy a végrendeletnél jelen volt tanúk előtt a végrendelkezéskor előszóval tett nyilatkozattal a végrendelet ezen részét külön megerősítette.® — ez utolsó pont szerint tehát, ha a végrendelet a tanuk előtt szóval mondatik el és foglaltatik írásba, úgy a végrendeletnek ez a része külön, ép azon módon írandó alá és látandó el a tanúk bizonyítási záradékával, mint maga a végrendelet többi egésze. Megesik néha, hogy a végrendelkező, valakiről nem a valódi végrendeletnek szánt okiratban, hanem egy külön okiratban gondoskodik, és a végrendeletben csak hivatkozik azon okiratra, a név fölemlítésével. Ez esetben ama külön okiratnak is épen azon formaságokkal kell kiállítva lennie, mint magának a tulajdonképeni végrendeletnek, különben az arra való hivatkozás nem vetetik figyelembe — hacsak az ugyanazon okiratbau levő rendelkezés magában a végrendeletben is világosan s külön benn nem foglaltatik. A fiók-végrendeletre szintén az elmondott szabályok állanak. Az is meg szokott történni, hogy ketten-hár- man is kijelentik végrendeletüket egy közös okiratban. Az ilyen végrendeleteknek mindegyike föltétlenül semmis, akármiként láttassák is el az okirat a végrendeletekhez megkivántató formai kellékekkel. Csupán csak a férj és feleség tehetnek együtt végrendeletet. Lampért János, ügyvéd. ü volt urambátyám bogarai közt a legnagyobb bogár, akit különben vajmi nagyon szeretett volna ő lerázni nyakáról. Valami hetediziglen való öröksége volt, akit urambátyám egy rósz órájában magához vett. Kora meghatározhatatlan, de bizonyosan túl a negyvenen. Nappal, ha sétálni, vagy látogatni ment, lehetett harminczas számba venni, éjjel pedig kétszer annyi ráfért. Hogy mikép eshetik meg emberen ilyen csoda, azt nem szükséges tudni mindenkinek. Krisztina nénit mindennel megáldotta az isten. Volt egy kis vagyonkája is, amit urambátyám vett át kezelés fejében. Szép is lehetett valamikor, legalább egy szorgosan őrzött, de annál többet mutogatott régi arczkép annak mutatta; fiatal is volt egykoron. Jó szive, nagy lelke volt; csak egyetlen egyet tagadott meg tőle a mostoha természet: egy férjet. Csak egy akkora férjet, mint az ujjam... De sok sóhajtás szállt el egy férjért Krisztina néni ajkairól; de boldoggá tette volna, ha beleje botlik valaki. Harmincz év óta várakozó szivének túláradt szerelme be paradicsomi gyönyöröket teremtett volna számára! De nem akadt! . . . Hanem azért Krisztina néni folyton várt, folyton hitt. Harmincz esztendő óta öntötte minden karácson estén az. ólmot a pohárba, megböjtölte Szent András napját, kakuk füvet tartott a zsebében, csirke sarkantyúját törte kétfelé; ami tudvalevőleg mind azt jósolja meg, hogy milyen férje lesz egykoron. Sokszor elmondotta: — Meglátjátok, hogy nem sokára értem jönnek. Megálmodtam. A dali madár tegnap este háromszor füttyentett ablakom alatt, szép csótaros lovon jött hozzám egy fiatal ember. Csókolni való pörge bajusza volt. Sarkantyús csizma a lábán. Csak úgy csengett-bongott alatta a lova szerszáma. VIDÉKÜNK. Berhida, 1882. augusztus 7. — A „Veszprém“ tek. szerkesztőjének. — Azon örömhírt jelezhetem, hogy nagytiszte- letü megyehatóságunk őseink dicső emléke iránt táplált hazafias kegyeleténél fogva egyáltalán nem engedi már-már romlásnak indult ritka becsű ódon templomunkat végkép pusztulásra jutni, hanem lehetőleg mielőbb kijavíttatni fogja. Ugyanis lankadatlan erélyű m. alispán urunk meghagyása folytán köztiszteletü j. szolgabirónk f. évi juliushó 10-ről 3498. sz. a. kelt rendeletével utasítá községi elöljáróinkat alapos s kimeríttő jelentést tenni arról, vajon mily állapotban van az az ősrégi alkotmány s mily mérvűek annak pótlandó hiányai és sérülései? Az elöljárók érdemileg megtevőn előterjesztésüket, a mit nyomban követett az, hogy j. szolgabiró ur ugyanazon hó 20-án ittlétekor oly kecsegtetőleg nyilatkozott, miszerint megyei alispán ur már is illetékes helyen hathatós lépéseket tett az iránt: hogy őseink dicsőségére valló ama ritka műemlék jó karban fenntartásához, szükséges költségöszlet az országos régészeti alapból kiutaltassák s folyóvá tétessék. Midőn tehát ily kiváló érdeklődés ragadja tetterős kezekhez az ügyvitelt, hinnünk kell: hogy a kívánt siker nem maradand el s megérjük még az ezred éves nemzeti ittlétünk forduló országos ünnepnapja előtt, hogy a nagy elődök által emelt párját ritkító műkincs mint egy magasztos pantheon phőnixkép megújulva ott fog állani ősi helyén, a hová a megdicsőült nemes kezek egykor ezer év előtt helyezték képéül a múltnak s tükréül a jövőnek ! Addig is azonban, mig ezt illetőleg az ige testté válnék, szabadjon azon szerény óhajt kocz- káztatnom, miszerint kívánatos volna, ha t. megyei alispán ur — mint köztudomásúlag szakavatott régiség-búvár az ódon templom egyik fülkéjében emberi emlékezetet meghaladó idő óta több erős, külön családi lakattal — melyek kulcsai nagyrészt elveszvék, — lezárolt s állítólag régi iratokat tartalmazó vasszekrényt kinyittatni és át vizsgáltatni rendelné, mert nem lehetetlen, hogy abban megyénk monographiájához messze időkre visszavezető érdekes ressorceukra (különösen Berhidát és Peremar- tont illetőleg) bukkanhatni. Ez itt az uralgó vélemény. Égyetmást most ujdonságkép a napi eseményekből is. Több ittvidéki iparos egy ipartársulattá szövetkezett székhelylyel Peremartonban, kár nem Ber- hidán, midőn ez a központ s a vidék Mekkája! Az itt dívó iparviszonyokhoz általam szoros alkalmazással szövegezett minta után készült ipartársulati alapszabályok, ámbár azokat kellő számú példányban már rég átadtam a megbízott zászlóvivőnek, ennek (köztiszteletben álló) csigavérüsége miatt az illetékes minisztériumhoz még máig sem lettek felterjesztve, pedig a társulat üdvös működéséről már életjelt szeretne adni magáról. Sz. G. itteni molnár múlt napokban Fiúméból egy eleven tengeri rákot kapott. Súlya kilogr., bajusza kereken egy rőf hosszú. Külső héja szivárvány színű. A bohózatos pórias rímvers szerint pedig: »Úgy pislogott fényes szeme két tájéka, mint a kocsonyába fagyott varasbéka.“ Ollói nem álltak arányban testével, hosszú farka azonban hatalmas uszó-eszközül szolgálhatott egykor neki Neptun hullámországában. Étvágyó gazdája úgy ölte meg, mint egykor Herkules a lernei iszonyú szörnyrákot, aztán megfőzette csapva lucullusi lakomát levéből s hus- szeletkéiből házi népével, de az inyenczek megadták torkosságuk árát, mert mind „velocipedesekké* * lettek arra a helyre, a hová a császár is gyalog jár. — Egy szegény ember három gyermeke pedig vad mák gyanánt beléndek magot evett, a mitől tökéletesen megbódultak. A megijedt apa dohánybagót nyeletett el velők, s ettől meggyógyultak. A »nicotin® használt. Lám, lám, mily jó, ha feltalálja Megjövendölte ezt a dali madár. Meglássatok, hogy értem jönnek. Urambátyám ilyenkor morogta magában: — Kecskenyak!... Valóságos csudabogár!... Minden reggel megkérdezte tőle urambátyám: — Mit álmodtál, Krisztina húgom ? — Mit álmodtam? Hát megálmodtam, hogy értem jönnek. Férjhez megyek. Négy levelű lóhert találtam a réten, ez azt jelenti, hogy szerencsés leszek. — Fekete akáczvirág hullott az ablakomba; férjet jelent. Nem épen fiatal, aki értem jön. Olyan magam korabeli. Fényes szárú csizmában láttam, a mint kipirult arczczal vágtatott haza négy lovas kocsiján, aranyos paszomant a mentéjén. Úgy hasonlított Gedeon sógorhoz. — No, no! . . . Ostorindás kecskenyak . . . morogta urambátyám. Bolond egy álom volt az, Krisztina húgom! . . . Hogy én hozzám hasonlított ? ... Én hozzám! ... De ostorindás kecskenyak . . . Soha sem kérdezte többet Krisztina nénitől urambátyám, hogy mit álmodott. Messziről elkerülte, ha látta. * ... Az a kis parányi levél, melyet Évi hu- gocskám rózsás ujjaiból nagynehezen kierőszakoltam, igy hangzott: „Bácsikám! Szeretlek. Ma estére a rózsalugasban! Évi.® ... Az pedig, amelyet én urambátyám póklábnyi vastag betűit utánozva Krisztina néni számára irtam, ez volt: „Hugocskám! Légy ma estére a rózsalugosban. Várlak!“ Mi volt ezzel a két levéllel czélom, elképzelhető. Egymásba akartam botoltatni a két öreget, hadd fogják meg egymást. Urambátyám hadd higye, hogy Évi hugóm magát az okos ember s lesz belőle önorvos a veszélyben, tudván magán segíteni — recept és — patika nélkül! Eplényi Márton. Balaton-Fttred, 1882, aug. 7. Mélyen tisztelt szerkesztő ur! Szintén jól esik tudósítójának, hogy kivételképen nem a szomorító s mindenkire deprimáló hatással biró időjárásról értesítheti, hanem kellemesebb dolgokról irhatok; mert bizony nem tagadható, hogy 3 évtized óta ily v á 11 o z é k o n y, esős és hideg időre a balatonfüredi lakosok nem emlékeznek s valóságos áldásnak tekinthető, hogy a téli öltönyökben fázó vendégek tegnap egy kis kellemes változatnak örvendhettek. Nagy mise után a hölgyek termében megnyittatott a Lichtenstein Georgette kisasszony által festett Munkácsy »Krisztus Pilátus előtt“ epochalis képének kiállítása s nemcsak az itteni lakók és fürdővendégek által tekintetett meg nagy érdekkel, hanem egy Siófokról külön gőzhajón átránduló nagy társaság, megragadta ezen jó alkalmat, hogy ezen festmény minden irányban rendkívüli módon sikerült másolatát megtekinthesse. De szólani akarok ez alkalommal a tegnap este tartott gyönyörű hangversenyről, melyet ifjú honfitársunk a 13 éves veszprémi születésű Róth Kálmán rendezett. Örömmel constatálom : balatonfüredi a páratlan szép és nagy gyógyterem tömve volt, s elejétől végig nagy tetszésben részesült ezen érdekes hangverseny. A veszprémi közönségnek nincs szüksége, hogy az A u e r-c s a 1 á d Istentől áldott művészi tehetségéről sokat írjak. Ki ne emlékeznék örömmel a kis Auer Lipót európaszerte hiressé lett hegedűművészre, ki már 25 évvel ezelőtt remek hege- dülésével elragadta hallgatóit s azóta a félvilágot beutazva, Szentpétervárt, mint conservatorium és a nagyopera igazgatója oly állást foglal el, minővel kevés zeneművész dicsekedhetik akárminő császári vagy királyi protekezió mellett is. Ezen híres művész egyik nővérének fia, a kis Róth Kálmán, ki tegnap este ezen remek termekben oly n a g y h a n go t, tö k é 1 y t, ízlést és rendkívüli nyugodt előadást tanúsított hegedűjén egy fényes közönség előtt, méltó utódja lehet művész-nagybátyjának, ha úgy folytatja pályáját, mint azt elkezdé s egy perczig sem hagy fel a z o n kötelességgel, melyet a legnagyobb hegedűművész sem mulaszthat el soha, értem a folytonos gyakorlást és szorgalmat. Már az elsó darab előadásánál (Mendelssohn hires és nagy concertje) minden szakértő meggyőződhetett arról, hogy a fiatal ember nem mindennapi művész. Első sorban kiemelendő a nagy tónus párosítva a gyönyörű technikával s igy egyaránt hatott az egész közönségre „Mendelsohn“ bájoló adasiója, mint annak Pressliszimója által s ha van valami kifogásolni valónk, egyedül az: hogy a „concerto“ utolsó részének tempóját túlságos gyorsan játszotta s nem merjük hinni, hogy akár Joachim ily tempóban teljes és kellő kifejezést tudna adni a szerző intentiójának. A szerény és nyugodt charakterü fiatal művész azonban tehetségének tetőpontját érte el Vieuxtemps FantaisieCaprice előadása által. Valljuk be őszintén, hogy némi kételylyel te- kinténk ezen nehéz compositió exekutolására ily fiatal erő által, de a megszűnni nem akaró taps csakhamar bebizonyitá, hogy teljes mérvben meghódította a jelenlevők tetszését és elismerését. Azon kitüntetésben részesült a fiatal művész, hogy a jelenlevő szakértők, valamint sokan az aristokratia és előkelő család tagjai a pódiumhoz siettek, hogy kezet szorítsanak a kitűnő és lelkes művészszel. Ha szabad volna fiatal barátunknak még egy őszinte tanácsot adni s ha szabad reményleni, hogy ily tanács készséggel fogadtatik, akkor elmondjuk neki, hogy jövőre óvatosabb legyen magyar darabok választásában, a magyar zene-literatura bővelkedik már hála Istennek oly compositiókkal, melyek akár kül-, akár belföldön minden hegedűművész dicsőségére és becsületére válnak, ha jól előadva, a közönségnek bemutatja, holott 1882-ben már akárvalahára megadta magát a hosszú faggatolódzásnak, Krisztina néni hadd legyen egyszer boldog életében ezzel az első szerelmes levéllel. Siettem a két levelet rendeltetésük helyére juttatni. Urambátyámét a dohányos döböze mellé, a néniét az albumába. így ráakad mindakettő. Hogy ott lesznek mindaketten a rózsalugasban, azt bizonyosra vettem! Szép csendesen vártam az estét ... Az idő pompásan kedvezett. Gyönyörű enyhe éj jött, mely teljesen megölte a nap iszonyú forróságát. Kelet felől vékony felhők kezdtek gomolyodni, melyek elég vastagok voltak arra, hogy az áruló holdat eltakarják. Nem csalódtam. Kilencz óra után urambátyám még a kutyákat is becsukatta, nehogy valamelyiknek kedve kerekedjék a kertbe szimatolni, a béreseket pedig ágyba parancsolta s sajátkezüleg csukta be a nagy konyhajtót, nehogy egyik-másik cseléd szokás szerint kibotorkázzék. Sietett a kertbe, melynek hosszú utjain áthaladva a ligetnek tartott, hol Krisztina néni már egy fél órája várakozott a legnagyobb remegés és izgalom között. Én oda bújtam az ölnyire nyúló málnabokrok közé, a hol minden szót hallhattam. Egészen sötét volt. Úgy kellett tapogatva bemenni urambátyámnak a lugasba, a hol sötét köralakban látható alakot látott üldögélni a faszéken. Urambátyám susogta: — Te vagy az, hugocskám? Hosszú sóhajtás volt a felelet: „ahl“ Valahára hát enyémnek mondhatlak. Milyen régóta szeretlek! Megengeded, hogy ide üljek melléd? . . . — Ah! . . . — Hogy kicsi kezecskédet megszoríthassam?
